Szerző: BÓCZ ENDRE
2020.01.24.
A szervezet a korabeli tételes jogi szabályozás szerint törvényes volt. Az MSZMP Politikai Bizottsága ugyan adminisztratív fellépést igényelt volna ellene, a hatóságok azonban a törvényes jogalap hiányára hivatkozva ezt elhárították.
A kezdetben szinte „szabadcsapat” módjára működő Fideszt a nyilvánosság előtt szóvivői – köztük az akkor még csorbítatlan hitelű Orbán Viktor – jelenítették meg. Sajtóbeli és egyéb – sokszor újszerű, látványos – szerepléseik az ismertségüket és a népszerűségüket rohamosan növelték. 1989 tavaszára felzárkóztak a Szabad Demokraták (különböző neveken az adminisztratív üldözés ellenére már az 1970‑es évek óta működő) Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum mellé mint ellenzéki szervezet, és alapítóként vettek részt az Ellenzéki Kerekasztal munkájában. Nagy Imre újratemetése alkalmából a Hősök terén tartott, merész hangvételű beszéde Orbán Viktort méltán tette országosan ismertté; nem túlzás tehát, ha ezt tekintjük párját ritkító pályafutása kezdőpontjának.
Sikeresen pályáztak az akkor még nem démonizált Soros György alapítványánál, és az onnan kapott jelentős anyagi támogatással olyan – létfontosságúnak bizonyult – infrastruktúrához juthattak, amely lehetővé tette, hogy országos hálózatot építsenek ki. A Soros-ösztöndíj elnyerése – mint a tehetségnek egy hozzáértőkből álló, rangos és igényes testület részéről való elismerése – akkoriban vitathatatlan tekintélyt adott, és a Fidesz esélyeit is inkább javította, mint csorbította az, hogy a szervezetet Soros György alapítványa támogatja; ha ezt néhány állambiztonsági beosztott talán gondolta is, senki nem mondta róluk, hogy Soros ügynökei. A tőle kapott támogatást manapság – gondolom – csak azok felejtenék el szívesen, akik (mint a párt jelenlegi vezetői közül sokan) tudják: önmagukat és egész pártjukat is becsmérlik, amikor ezt a kifejezést megbélyegző felhanggal próbálják használni.
Az 1990. tavaszi választások kampányában jelöltjeik javarészt tiszta arcú, nyílt tekintetű, többségükben jó megjelenésű, felkészült és okos fiataloknak mutatkoztak. Törekvéseik tisztességének megkérdőjelezésére sem volt ok. Hitelüket növelte az, hogy nem volt „politikai múltjuk” – azaz a korábbi rendszerben alapszervi KISZ-titkári tisztséget is legfeljebb csak néhányan viseltek valaha, szélesebb körű ismertséggel járó politikai tevékenységet nem folytattak. A politika ellenzéki térfelének más akkori szereplőjéhez mérve tehát többnyire „zöldfülűeknek” számítottak, és – szimpátia ide vagy oda – siker volt, hogy végül a listájukra kapott közel félmillió szavazattal a pártok versenyében az ötödik helyet szerezték meg, a vártnál kevesebb, 22 parlamenti mandátummal. Képviselőik új – és talán a szokottnál érdesebb – hangot ütöttek meg mind az Országházban, mind a politikai élet egyéb fórumain. Sokan megütköztek például azon, hogy valamelyikük a parlamentben „hazug”-nak nevezte Jeszenszky Géza külügyminisztert. Manapság az ilyesmi már aligha váltana ki feltűnést.
Az SZDSZ és a Fidesz által képviselt liberalizmus népszerűsége ekkoriban növekvőben volt, amit igazolt az emlékezetes „négyigenes népszavazás” sikere is.
Kezdetben Orbán Viktor és pártja az akkor az MDF-kormányhoz viszonyítva „baloldali” ellenzékben politizált. A párt 1992-ben a Liberális Internacionáléba kérte a felvételét, bár elnöke már akkor arról értekezett, hogy a – közelebbről meg nem határozott – „polgári középerőknek” kellene az országot kormányozniuk.
1993-ban a Fidesz új szervezeti modellre tért át. Eltörölték a 35 évet mint felső korhatárt, az addigi vezető testület (a választmány) helyét elnökség vette át, s ennek élére Orbán Viktort választották. Érzékelve a jobboldali politika népszerűségvesztését, liberális siker reményében az országgyűlési választások második fordulója előtti kölcsönös visszalépésekben egyeztek meg az SZDSZ-szel, de az az MSZP fölényes győzelme után vele alakított kormánykoalíciót.
Az Antall- és a Boross-kormány idején is ellenzéki Fidesz változatlanul népszerű volt, de az 1994. évi választáson elért – és a korábbinál valamivel gyengébb – eredménye ismét messze elmaradt a várakozásaitól, és most továbbra is maradt ellenzékben. A politikai mezőnyben a Magyar Demokrata Fórum gyengülése folytán a polgári szektor jobboldalán vezetői szerepkör kínálkozott elfoglalhatónak, és Orbán Viktor erre vetett szemet.
Pártja 1994. évi tisztújító kongresszusán kifejtette, hogy az MSZP–SZDSZ baloldali blokkjával szemben megőrzendő a polgári fordulat esélye, a Fidesz pedig az önjellemzését úgy pontosította, hogy „szabadelvű, de polgári” párt, sőt, a „Polgári Párt” kiegészítést pártja nevéhez hozzá is toldotta, és „A polgári Magyarországért” címmel új pártprogramot is hirdetett. Együttműködési megállapodást kötött korábbi ellenfeleivel, a Magyar Demokrata Fórum maradványaival, a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párttal és a Barankovics István nevével fémjelzett egykori, rendkívül hányatott sorsú párt utódjával, a Kereszténydemokrata Néppárttal. Felhagytak azzal a szokásukkal is, hogy – a magát akkoriban még ateistának valló elnökükkel az élen – a kereszténydemokrata frakció ülésterembe érkező képviselőit „Térdre, imához!” szavakkal köszöntsék. Azt, hogy ez a szokás vajon csupán (ízléstelen) tréfából vagy gúnyból fakadt, döntse el ki-ki maga.
Szembeszökő változás és Orbán Viktor részéről elismerésre méltó személyes teljesítmény, hogy a korábban szinte szabadcsapatként viselkedő pártját, a parlamenti frakciót is beleértve, fegyelmezett, szinte praetoriánus cohorsszá, vagy, XX. századi politikai hasonlattal élve, lenini fegyelmű párttá kovácsolta, amely egy emberként követte őt a nyaktörő világnézeti és politikai fordulat végrehajtása során. Az még komolyabb (színészi?) teljesítmény, hogy ő maga áhítatos arccal volt képes egyházi rendezvényeken mutatkozni, ha a helyzet kívánta, kálvinista (református) létére térdre vetni magát, és – igaz, erre csak jóval később nyílt alkalma – megcsókolni a római pápa gyűrűs kezét (gyűrűjét?) is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.