SPIRÓ GYÖRGY: SZINTE MÁR EGY ÉRTELMISÉGÜNK SINCS (1.)

HÍRKLIKK
Szerző: NÉMETH PÉTER
2020.01.18.

„A felszabadulás után azt mondogatták, hogy csak egy csőcselékünk van, és vidáman átvették a kisnyilasokat a kommunista rendőrségbe. Ugyanígy csak egy értelmiségünk van, bár inkább már annyi sincs. Amíg nyitva vannak a határok, addig a fiatal értelmiség legjobbjai elmennek” – ezt nyilatkozta többek között a Hírklikknek Spiró György Kossuth-díjas író. Azt is elmondta, hogy még a legfejlettebb ötven ország között vagyunk, de csúszunk lefelé, ami abból a koncepciótlan sodródásból is fakad, amelyet a magyar kormányok produkáltak.

– Azt mondja rólad Takaró Mihály – aki ugye most egy fontos embere a kormánynak, hogy téged ő nem tart magyar embernek…

– Olyasmit mondott, hogy alig-alig tart embernek.

– És ez mit jelent?

– Ő tudja, hogy mit jelent.

– Így gondolkodik rólad a mai kulturális kormányzat?

– Ezt tőlük kell megkérdezni. Sosem érdekelt, hogy minek tartanak. Az sem érdekelt, hogy amit csinálok, az megjelenhet-e vagy előadják-e. Jó iskolám volt ebből a szempontból a pályám kezdetén. 16 évesen kezdtem drámát írni, és 16 évig semmi reményem nem volt arra, hogy bemutassák őket. Életem első tizenhat írói éve teljes reménytelenségben telt. Amikor elkezdték játszani a darabjaimat – 1978-ban –, akkor arra gondoltam, hogy az életem végén megint lehet majd egy tizenhat éves periódus, amikor megint nem fognak játszani, vagy nem fogják a könyveimet kiadni. Istenkém – gondoltam –, belefér.

– Ezt komolyan mondod?

– Nem voltam teljesen hülye fiatalon. Amikor elkezdtem dolgozni egyetem után, már ismertem Petri Györgyöt, és láttam, hogy öngyilkos, önelégető lírai életmódot választott magának. Bennem is felmerült, vajon nem ez lenne-e az észszerű. Pár év alatt mindent kisajtolni magamból, és kész. Szóltak érvek mellette. Nem is tudom, miért, mégis úgy döntöttem, hogy inkább beásom magam, és megpróbálom sokáig kibírni. Attól kezdve, hosszú távon működtem. Valószínűleg közrejátszott, hogy nem vagyok lírai alkat. Egy lírikus nehezen tudja befolyásolni a saját személyiségét, de ha valaki a nagy, objektív műfajokban dolgozik, tehát drámákban és prózában – mint később kiderült, inkább prózában voltam tehetséges, ezt nem sejtettem az elején –, akkor lassan, ráérősen, körültekintően vacakol, és bízik benne, hogy van idő. Nem akartam az irodalomból megélni, tudtam, hogy mindig lesz valamilyen normális polgári foglalkozásom. Kedvtelésből írtam a dolgaimat, nem kellett elsietnem semmit.

– Nem tartod magad írónak?

– Nem akartam profi íróként működni, az életmódomat illetően műkedvelő voltam. Úri dilettáns.

– De nem vagy az.

– Megtanultam a szakmát, de úgy éltem, mint egy dilettáns. Volt fő foglalkozásom – általában egyszerre több is –, és mellette írtam. Nem befolyásolt, hogy közlik-e, nem közlik, nem érdekelt, hogy előadják-e vagy sem, legfeljebb az, ha volt egy kis sikere az adott művemnek vagy sem.

– Úgy beszélsz, mint akit nem is nagyon érdekelt ez a dolog…

– Az érdekelt, hogy meg tudom-e csinálni, meg tudom-e formálni, amit szerintem fontos lenne megírni. Az, hogy mit szólnak hozzá, kevéssé befolyásolt...

ITT OLVASHATÓ