ÓBUDAI NYILASOK - EGY VICEHÁZMESTERNÉ KALANDJAI BUDAPEST OSTROMA IDEJÉN

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SCHMAL ALEXANDRA
2020.01.17.

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, a Világ Igaza egy máig ismeretlen munkatársa kap – ha arcot egyelőre nem is, mivel ez idő szerint egyetlen portréját sem ismerjük – nevet és hangot Kunt Gergely társadalomtörténésznek, a Miskolci Egyetem adjunktusának kutatásai nyomán: Tolnainé Kassai Margit (1909–?) banktisztviselő, fotográfus, 1944–45-ben a Jó Pásztor Bizottság gyermekotthonaiban bujkáló gondozónő memoárnaplója eddig kéziratban rejtőzött. A szöveg, amely tavasszal jelenik meg a Magvető Kiadó és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár közös kiadásában a Tények és Tanúk sorozatban, igazi felfedezés: olyan kisportrék sorát tartalmazza a mentett gyerekekről, a rájuk vigyázó, szintúgy bujkáló felnőttekről és az események sok más szereplőjéről, amelyek közel hozzák a budapesti zsidók üldözése, a menekülés és az embermentés, az ostrom és a felszabadulás mindennapjait – ezekről ugyanis nem vagy alig maradtak fenn „hivatalos” dokumentumok, így leginkább naplókból, korabeli levelekből, memoárokból ismerhetők meg.

Lássunk egy ilyen kisportrét – egy óbudai nyilas viceházmesterről, szintén nyilas fiáról és a viceházmesternéről, aki a memoárnapló tanúsága szerint a családtagjai háta mögött zsidókat segített, bújtatott és mentett.

Kassai Margit így ír néhány héttel az események után, 1945 tavaszán arról az időszakról, amikor – zsidónak minősített evangélikus vallású magyar állampolgár lévén – már „inkognitóban” közlekedett: „…bejárkáltam a városba, méghozzá villamoson, sőt nemritkán a 72-esen, ami így utólag visszagondolva hallatlan merészség volt, mert az utasokat mind jól ismertem látásból hosszú évek óta, nyilván ők is engem, és láthattak csillaggal járni annak idején. De több volt a szerencsém, mint az eszem, mert véletlenül soha nem találkoztam veszélyes ismerőssel. Borszékiék, a Kecske utcai viceházmesterék tudták, hogy hol vagyok, Borszékiné meg is látogatott egyszer [...], sőt libát is szerzett, és áthozta, arról is tudott, hogy [...] hova kerültem. Hogy ez milyen veszélyt jelentett, arról csak fél évvel később értesültem, amikor kiderült Borszékiről és fiáról, hogy mint aktív nyilasok tömegesen jelentettek fel, hurcoltattak, illetve saját kezűleg hurcoltak el, végeztek ki és raboltak ki zsidókat, köztük nem egy házbelit is. Állítólag megöltek egy asszonyt a gyerekével együtt, akinek az értékei náluk voltak elrejtve, úgy, mint a mieink. Ismétlem, hozzánk mindig nagyon rendesek voltak, ezt a rémhistóriát még ma sem tudom elhinni, pedig állítólag rájuk van bizonyítva, az öreg le is van fogva, a fiú elszökött Nyugat felé. Hogy velünk milyen mesébe illő módon viselkedtek, azt más helyen írom majd le. Borszékinét is kértem akkoriban, hogy néha alhassam nála, de ő akkor két-három öreg zsidóasszonyt rejtegetett a lakásán, és különben is veszélyes lett volna az ügy rám nézve, mert – bár július óta Kecskének az a szárnya csaknem teljesen lakhatatlan és lakatlan volt – az egyik nő, az én szempontomból a legveszedelmesebbik, mégis benn lakott, és félni kellett tőle.”

Kassai Margit sorait olvasva elképzelhetjük a múlt század közepi Kecske utcát, benne a romantikus, ütött-kopott óbudai kis házat, ahol mindenki ismer mindenkit, és nem értjük, hogyan rejteget itt az egy vagy két szoba-konyhás házmesterlakásban, mindenki szeme előtt zsidókat a viceházmesterné, méghozzá a férje és a fia tudta nélkül.

Néhány éve megjelent a Vádirat a nácizmus ellen című dokumentumgyűjtemény IV. kötete, amely a nyilas hatalomátvételtől, 1944. október 15-től Pest felszabadulásáig, 1945. január 18-ig tartalmazza a zsidóüldözés dokumentumait Karsai László szerkesztésében (a Balassi Kiadó honlapján a teljes sorozat elérhető és ingyen letölthető); itt találhatunk utalást egy bizonyos Borszéki Ferencre, akinek peres iratait az ÁBTL-ben őrzik. Az illető lakatos (másutt: lakatossegéd) volt, emellett „szegény segéd-házfelügyelő” a III., Bécsi út 82–92. számú háztömb V. épületében. Ezt a háztömböt vagy inkább bérházkomplexumot a laikus városi sétáló könnyen sokkal későbbinek, ötvenes évekbelinek vélheti, pedig valójában 1928-ban készült el, az Angol Magyar Bank építtetett itt öt bérházat városi kislakások céljára. (Az épületkomplexum Bécsi úti frontján látható ma Göncz Árpád és Orbán Ottó emléktáblája.) Kassaiék azon frissiben, 1928 márciusában be is költöztek az V. épület, vagyis (alternatív címén) a Kecske utca 30. első emeletén egy három szoba-cselédszobás lakásba. Innen eredt a Kassai család ismeretsége Borszékiékkel – a memoárnapló megőrizte néhány találkozásukat, például Borszékinétól szereznek be „vajat maximális áron (!!), zsemlét stb.”, nála helyezik el Kassai Margit öccse, Dénes zsidó vagyonnak minősülő és így rejtegetendő „fehérneműit, csizmáját, síbakancsát, öltönyeit”; amikor pedig 1944 telén Kassai Margit napokig szaladgál, hogy szüleiket biztonságba helyezze, Borszékiné neve is felmerül, de mint írja, az általa fenntartott rejtekhely már megtelt...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2020/3. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM 2020/3. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)