Szerző: B. SIMON KRISZTIÁN
2020.01.13.
Kaptam nyáron egy levelet, amelynek tartalmán azóta is rengeteget rágódom. Levélíró ismerősöm nagy vonalakban azt kérte számon rajtam, hogyan tudok még tükörbe nézni azután, hogy évek óta a Fidesz rendszerét legitimálom. Emellett kíváncsi volt arra is, miből táplálkozik a rendszerhűségem: Hiányzik a gerincem? Simán csak életképtelen vagyok? Szeretek a mocsokban dagonyázni? Vagy fizetnek is érte?
Válaszolni nem igazán tudtam rá. Bár elsőre nem is voltam benne biztos, hogy választ vár-e a szerző, vagy csak azt szeretné elérni, hogy végre elszégyelljem magam – úgy nagyon.
Tulajdonképpen a felvetések mindegyike jogos, hiszen miközben egy politikamentes, szórakoztató tartalmakat író „újságíró” könnyű (legalábbis felelősségmentes) életét éltem, alig tettem valamit az elmúlt tíz évben azért, hogy egy élhetőbb hellyé váljon az ország – szavaztam, kimentem pár tüntetésre, apróságok, de semmi komoly, már ha azt vesszük, hogy egy ideje már nem egy egészségesen funkcionáló demokráciában élünk. Kész szerencse, hogy a mi autokráciánk még van annyira jóságos, hogy nem emberéletekkel fizetünk a tétlenségért.
Közben pedig akaratlanul Orbán Viktort és pártját legitimáltam olyan gesztusokkal, amelyeket legtöbben megteszünk a mindennapokban (az együttműködés félig-meddig tudattalan módozatairól Tamás Gáspár Miklós gondolkodó írt egy szépet idén nyáron Lovasi András muzsikusnak címzett viszonválaszában).
- Hiszen mit ér, ha ír az ember valami rendszerkritikusnak szánt szösszenetet, amit még a hasonlóan gondolkodók sem feltétlenül olvasnak? Megnyugtathatnám talán a lelkem, de egyben újabb lehetőséget is adok arra, hogy a rendszer fenntartói azt mondhassák: itt igenis szólásszabadság, szabad sajtó, ellenzéki média túlsúly van.
- Ha felveszem a fizetésem, tiszteletdíjam, nemtudommim, akkor akaratlanul is a Fidesz kegyéből gyarapszom. Hiszen a kormánynak hála létezhet még a munkáltatóm.
- Ha Facebookon, családi ebéden, osztálytalálkozón összeveszem a kormányszimpatizáns barátokkal, akkor legalább azt mondhatom, elvégeztem a felvilágosító munkám. De változik valami? Nem.
- Ha Facebookon, családi ebéden, osztálytalálkozón ráhagyom a kormányszimpatizánsokra… mondják csak, hiszen nem itt és most döntöm meg a rendszert. Akkor vajon máskor, máshol ellensúlyozom ezt a hanyagságomat? Nem hiszem.
- Ha kimegyek tüntetni, csak azt mutatom, hogy lám ilyet is lehet. Közben meg lényegében nem történik semmi.
- Ha egy tüntetés után esetleg kegyet gyakorol a kormány, akkor még szebb a helyzet: hiszen ezzel magam is statisztálhatok egy demokráciának látszó színdarabban.
- Ha hosszabb-rövidebb időre külföldre teszem a székhelyem, akkor az vagyok, aki mit pofázik, nincs is itthon.
- Ha otthon maradok… akkor az vagyok, aki mit pofázik, nem is olyan rossz ez.
A látszatcselekedetek, az apátia, a minisikerek és a kisebb-nagyobb cinkosságok aztán rendre elejét veszik minden haladásnak. Már tavalyelőtt elhangzott a mantra, miszerint a többség itthon kormányváltást akar – de az eredmény egy újabb kétharmad lett. Mind mostuk kezünket, legalább megpróbáltuk, páran nagyobb erőbedobással – mint azt láttuk egy maroknyi politikus, és annál több aktivista példáján –, de legtöbben csak félgőzzel.
Persze, tudjuk mind, hogy „választási törvény”, meg „a Fidesznek lejt a pálya”, meg „versengő autoriter rendszerben” élünk, ahol a kormányt demokratikusan leváltani egyre nehezebb. Nem javítja a helyzetet az sem, hogy az országnak számos olyan pontja van, ahol azt se tudja már a választópolgár, hogy a Fideszen kívül kire lehetne szavazni, az ellenzéki pártok városokon kívüli aktivitása pedig jóformán nulla…
A látszatcselekedetek, az apátia, a minisikerek és a kisebb-nagyobb cinkosságok aztán rendre elejét veszik minden haladásnak. Már tavalyelőtt elhangzott a mantra, miszerint a többség itthon kormányváltást akar – de az eredmény egy újabb kétharmad lett. Mind mostuk kezünket, legalább megpróbáltuk, páran nagyobb erőbedobással – mint azt láttuk egy maroknyi politikus, és annál több aktivista példáján –, de legtöbben csak félgőzzel.
Persze, tudjuk mind, hogy „választási törvény”, meg „a Fidesznek lejt a pálya”, meg „versengő autoriter rendszerben” élünk, ahol a kormányt demokratikusan leváltani egyre nehezebb. Nem javítja a helyzetet az sem, hogy az országnak számos olyan pontja van, ahol azt se tudja már a választópolgár, hogy a Fideszen kívül kire lehetne szavazni, az ellenzéki pártok városokon kívüli aktivitása pedig jóformán nulla…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.