Szerző: Határátkelő
2020.01.21.
Magyarország több mint másfél évtizede lett az Európai Unió tagja, ám az igazi elvándorlási robbanás csak később, 2011-2012 környékén következett be, amikor megnyílt az osztrák és a német munkaerőpiac.
Akik akkor elmentek és kint is maradtak, azok már 10 éve élnek külföldön, jó eséllyel beilleszkedtek, a gyermekeik óvodába, iskolába járnak és jó eséllyel nem fognak hazaköltözni.
Vagy legalábbis nem mostanában.
Ha azonban kicsit előrébb tekintünk és megnézünk más európai példákat, akkor kiderül, hogy a problémák ezzel nem érnek véget, csak éppen átalakulnak és furcsa módon visszájukra fordulnak.
A történet konkrét, de név nélkül mesélem el, leginkább azért, mert a jelenség, a folyamat számít és nem a nevek.
A történet főhőse egy török család. A szülők még jó régen, valamikor a nyolcvanas években költöztek Németországba. (Törökország és az akkori NSZK között 1961-ben született meg a török munkaerő fogadásáról szóló egyezmény, azóta több mint 3 millióra nőtt az országban élő törökök száma.)
Szóval a nyolcvanas években Németországba költöző két török családot alapított, gyerekeik születtek, akik annak rendje s módja szerint felcseperedtek, elvégezték az iskolákat és dolgozni kezdtek.
A szülők mostanában mentek nyugdíjba és kitalálták, hogy visszaköltöznek a szülőhazájukba, hiszen a német nyugdíjból ott sokkal kényelmesebben meg tudnak majd élni, másrészt mégis csak ott születtek.
Vettek maguknak egy házat a tengerparton és mivel a két gyerekük közül az egyik pék, még egy kisebb pékségbe is gondolták, hogy beruháznak, gondolván, a gyerek(ek) majd mennek velük.
Csakhogy a már fiatal felnőtt gyerekeknek ehhez semmi kedvük nincs. Érthető: Németországban születtek, az az otthonuk és még ha kötődnek is Törökországhoz, minden Németországhoz fűzi őket: a kultúra, a barátok, a szociális hálójuk, a munkájuk – minden.
Így aztán nemet mondtak a szülőknek, maradnak Németországban, míg azok el- (pontosabban vissza-) költöznek a szülőhazájukba. Ez a család tehát másodszor szakad szét: először akkor, amikor a szülők, saját szüleiket otthon hagyva, fiatalon Németországba költöztek a jobb élet reményében, most pedig azért, mert visszaköltöznek Törökországba, ahová a gyerekeik nem követik őket.
Amikor meghallottam ezt a sztorit, rögtön eszembe jutottak a magyar határátkelők, akik közül sokakra alighanem hasonló sors vár. Én is ismerek olyan magyarokat, akik akár több évtizedes külföldi élet után költöztek haza, olyan is akad köztük, akinek gyermekei, unokái élnek külföldön, akiket ugyan gyakran látogat, de ez mégsem ugyanaz.
Márpedig ha nem is most, de 10-20 év múlva rengeteg olyan határátkelő lesz, aki el fog gondolkodni azon, hogy nyugdíjasként hazaköltözzön, szembesülve a dilemmával, hogy ott hagyja-e a gyermekeit, az unokákat, akiket csak ritkán lát majd – mint most az ő gyerekei a nagyszüleiket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.