Szerző: Az Én Pénzem
2020.01.28.
Szinte abszurd ma már visszaemlékezni arra, hogy angol kormányok sora 10 éven át reménytelenül küzdött azért, hogy csatlakozhasson az EU-elődjéhez, az Európai Közös Piachoz. A brit belépést következetesen ellenző legendás francia elnök Charles de Gaulle távozása kellett ahhoz, hogy 1973 január 1-jén Brüsszelben és Strasbourgban felhúzhassák a Union Jacket. A belépésről a kormány döntött, de alig másfél év multán már népszavazást rendeztek a kilépésről. 1975. június 5-én 65 százalékos részvétel mellett még 67,2 százalékos fölénnyel döntöttek a maradás mellett.
Noha Anglia EU-tagsága sosem volt igazán felhőtlen – nem mintha más tagállamoknak ne lennének állandó vitájuk egymással és Brüsszellel – Cameron brit miniszterelnök negyven évvel később nem igazán gondolta komolyan a kilépést. Csupán a választási győzelem érdekében helyezte kilátásba, hogy népszavazást tartanak Nagy-Britannia kilépéséről, egyben némi nyomást akart gyakorolni az EU-ra, hogy minél inkább tegyen eleget London követeléseinek, amelyekkel enyhíteni akarták az Unióval szemben vállalt kötelezettségeket.
Aztán kétségbeesetten kampányolt a bennmaradás mellett, hiába, a szavazók ezúttal a kilépés mellett döntöttek – le is mondott. Európa pedig döbbenten nézte Theresa May és a Parlament nyüglődését az EU-val kötött megállapodással, mígnem bekövetkezett, amiben szinte senki nem hitt: May kudarca után a némileg konfúzusnak látszó Boris Johnson fél év alatt kitört a zsákutcából, és keresztülvitte, hogy Nagy-Britannia három nap múlva az EU-val kötött megállapodás alapján, rendezett menetrenddel elhagyja az EU-t...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.