Szerző: Litera
2020.01.18.
Az elmúlt harminc év tükrében korszaknak, avagy korszakhatárnak tekinthető-e ön szerint, amiben élünk? Hogyan látja, mik a jellegzetességei?
A korszak vagy korszakhatár fogalma egyaránt arra jó, hogy különösebb gond vagy épp gondolkozás nélkül olyan megállapításokat tegyünk, amelyek aztán alkalmasak a kortárs világ látszat-paradigmájának leírására. Általában egy korszakról csak utólag derül ki, hogy az korszakként volt érthető, értelmezhető. 1989 persze számos dolgot megváltoztatott, kezdve a politikai berendezkedéstől a politikai rendszerek globális politikai földrajzának radikális átírásáig, s ezek nyomán nem volt különösebben nehéz egy új korszakot bejelenteni. Mégis sokkal bonyolultabb, azaz vizsgálódásra akár érdemesebb a „hosszú tartamok” fennmaradása, „a megalvadt struktúrák” eltűnése, visszatérése, majd azok egymásra gyakorolt hatásai. Az 1989 utáni új Magyarországon mindössze négy év után, 1994-ben a választások visszatérést jelentettek az államszocializmus politikai kultúrájához, és ezen az sem segített, hogy az MSZMP utódpártja és az MSZMP egykori radikális, demokratikus ellenzékéből 1989 után létrejött SZDSZ együtt kormányzott. Ez a helyzet nem pusztán azt idézte elő, hogy a jobboldali pártokat különösebb szellemi munka nélkül azonnal identitáshoz juttatta, de azt is, hogy értelmezhetetlenné vált a rendszerváltozás korszakhatára. (Itt kell megjegyeznem, hogy én is igent mondtam az MSZP/SZDSZ koalícióra, olyannyira, hogy hosszú hónapokon át politikai tanácsadóként tevékenykedtem, s teljesen mindegy, hogy erről ma mit gondolok, de ez megtörtént.) Mindenesetre a politikai filozófia és meggyőződés nélküli MSZP és a politikai kultúráját, morális fölényét pillanatok alatt felélő SZDSZ koalíciója véget vetett a komolyan vehető politikai valóságnak, azaz a tettértékű szavak legalább egy része melletti elkötelezettségünk komolyan vételének. Hogy ez milyen jelentőségű ajándék volt a jobboldalnak, illetve az oda átmenekült pártoknak, ma látjuk. Azt a politikai kultúrát, amelyben bárki játszhatja egy időben Kossuth és Görgei szerepét, azaz lehet polgár, aztán ’azemberek’ küldötte, végül a kereszténység védelmezője, amelyben különösebb következmények nélkül bárki bármit mondhat, a történetiség, az idő rendjeinek, egymásutániságának megváltoztathatatlansága sem feltétlen érvényes többé. 1945 valóban szakadék volt az időben, s lám: ez is láthatatlanná lett, ahogyan 1989 tapasztalata sem létezik többé. Összefoglalva: a mai magyar társadalom egyre jobban emlékeztet egy ugyancsak eltűnt civilizáció, az egykori Anglia utolérhetetlen paródiájára: a Monty Pythonra. Bármi lehetséges. S hogy mindez utóbb mikor válik korszakká, azt majd akkor tudjuk meg, amikor az ostobaság, a taktikai hazugság, a látszatok látszatainak folyamatos újraírása érvénytelen lesz. Akkor majd az utánunk jövő nemzedékek kauzális láncokat állíthatnak fel, hogy miért épp akkor ért véget az a rettenetes állapot, amelyben élnünk adatott. Ennek megfelelően: a mai magyar politikai viszonyokat elemző „politológusok” évtizedeken át megállapítják, hogy kedden volt kedd, és az alkonyra éjszaka következik. Tamás Gáspár Miklós ritkán tévedett, legfeljebb abban, hogy mindössze Lengyel Lászlót nevezte fordított Kasszandrának, amiben amúgy igaza volt. Csakhogy majdnem az összes többi hivatásos politológus ugyanúgy a téves jóslások nagy- vagy kismestere. Az pedig különösen zavarba ejtő, hogy közben a nagy kivételek egyike maga Tamás Gáspár Miklós, aki amilyen pontosan tudja, ugyanolyan pontosan is írja meg, ami történik velünk, a magyar történelem egyik mélypontján, ahonnan nem látszik kiút. S bárcsak olykor tévedne. De sajnos, nem úgy tűnik.
Az értelmiség szerepe ebben a környezetben miként változott? Szükség van-e új külső és belső életstratégiákra?
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.