Szerző: MAGYAR PÉTER
2020.01.17.
A demokrácia szülőföldjének számító egykori brit nagyhatalom 2016-ban egy rossz politikusi taktikából kiírt és hamis érvek alapján eldőlt népszavazás után került a Brexit nevű labirintusba. Akadozó tárgyalások, Theresa May tehetetlenkedései, sokszori zsákutca után a gyakran pojácaszerű Boris Johnsonnak végre sikerült. Megszerezte az áhított hatalmat, kialkudott Brüsszellel egy új megállapodást annak árán, hogy félig-meddig lemondott Észak-Írországról (hiszen az valószínűleg EU-s vámterület marad a kilépés után is), és azzal a jelszóval, hogy „lépjünk már ki”, fölényesen megnyerte a választásokat.
Az EU előtt ezzel a kilépéssel most válaszút nyílt meg. Ám mielőtt felvázolnánk ennek dilemmáit, nem árt kitérni egy olyan tanulságra, amely eddig nem nagyon kapott hangot. Arra ugyanis, hogy a brit egyéni választókerületi rendszer működőképesnek bizonyult. Torzít, mondják erről a rendszerről a politológusok, nem tükrözi kellően a sokszínű népakaratot. De nézzük csak az arányos rendszerben szavazó országokat, ahol a sokszínű, sok pártot felvonultató választások gyakran a kormányzás döntésképtelenségéhez vezetnek. Spanyolországban négy év alatt négy választást tartottak, és a nagy nehezen megalakított kormány az elszakadni vágyó katalánok tartózkodásától függ, bármelyik percben bukhat. Belgiumban, ahol az etnikai ellentétek okoznak gondot, egy éve ideiglenes ügyvezető kormány működik csökkentett üzemmódban, és kilátás sincs a megoldásra (bár ettől a gazdaság és a társadalom még egészen jól megvan a jelek szerint). Olaszországban ugyanaz a választási eredmény egymás után két teljesen ellentétes politikai irányú kormánytöbbséget is kiadott, egy zöld-sárga és egy zöld-vörös kormányt, de mindkettő vitáktól hangos, bármikor megbukhat a mostani is. Izrael, az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten, alig egy éven belül a harmadik választására készül, és politikai elitje képtelen kormányt alakítani.
S hogyan áll a helyzet Európa két vezető országában? Németországban billeg a nagykoalíció az SPD belső vitái, útkeresése folytán, teljes a bizonytalanság Angela Merkel utódlása körül. A sztrájkokban, sárga mellényes tüntetésekben elmerülni látszó Franciaországban pedig egyedül a félelnöki rendszer teremt úgy-ahogy biztonságot. Az arányos választási rendszerű demokráciákban láthatólag nagy a zűrzavar, és ez – hamisan – jó érv a tekintélyelvű, de politikai szilárdságukra hivatkozó autokráciák, az orosz, török vagy magyar rendszer számára.
London a kivétel. A választókerületi szavazatok egyszerű többségén alapuló rendszer polarizálja a táborokat, egyszerűsíti a döntést. Igen vagy nem – erről kell dönteni. A brit szavazók most megérezték, hogy Johnson mögé kell állniuk, ha ki akarnak kerülni a labirintusból. Ő pedig remek érzékkel hódította el a bizonytalankodó, a múlt sémáiban vergődő baloldaltól annak régi hagyományos körzeteit. „A nép kormánya” alakult meg Londonban – a vezetője populista, megbízhatatlan, időnként bohócot játszik, de most olyan vezetővé nőtte ki magát, aki megoldást hozott országa számára. A történelem pedig majd eldönti hosszabb távon, hogy Nagy-Britannia nyert vagy veszített a kilépéssel, felbomlik-e az Egyesült Királyság a skótok kiválásával vagy az írek országegyesítésével (ami talán a valószínűbb a kettő közül).
Számunkra azonban az a kérdés: nyert vagy veszített-e Európa a Brexittel? Kétségtelen, történelmi a pillanat, és egyfajta válaszút előtt áll az unió, amely most kapott új vezetést. Hivatalba lépett a bizottság vezetője, a német kereszténydemokrata Ursula von der Leyen (az első nő ezen a poszton) és vele négy másik kulcsfontosságú tisztségviselő, a belga Charles Michel, a francia Christine Lagarde, a spanyol Josep Borrell és az olasz David Sassoli. Valamennyien az EU magországaiból jöttek, és valamennyien elkötelezettek az európai egyesülés ügye mellett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.