Szerző: ÉS
2020.01.03.
Varga Maja: „Mindenki a szüleit próbálja kiheverni a pszichológusnál”
Beszélgetés Valcz Péter színész-rendezővel
F E U I L L E T O N
barátunk, a bauhaus
K R I T IK A
„láthatatlan selyemsál a számon” – Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs leveleiből. Összegyűjtötte, sajtó alá rendezte, jegyzetelte, a bevezetőt írta Buda Attila, Pataky Adrienn, Tüskés Anna. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 271 oldal, 4000 Ft
Azt javaslom, a bevezetést ne olvassák el. Olvassák csak a leveleket. Remek részletekre lehet bennük találni. Például Lengyel Balázs lelkesedik Kassák remekművéért, A ló meghal, a madarak kirepülnekért, Nemes Nagy arról panaszkodik, hogy a telefon Amerikában másként búg, Lengyel attól fél, hogy Mészöly valami extrémet küld az évkönyvbe, és akkor ő mit csináljon. Nemes Nagy lelkes, mert a Kossuth-díjból „gyönyörű színes tévét” vett, és azt nézik Balázzsal 1985-ben (mikoris már 27 éve elváltak, Lengyel Balázs meg 15 éve újranősült). Különleges információ, hogy Lengyel Balázs bátyja volt a nevelőapja Lengyel Péter írónak. Az is, hogy Nemes Nagy Ágnesnek többször veserohamai voltak. De a legszebb ez: Balázs megelégeli, hogy egyformán kapjanak honoráriumot az Újhold-Évkönyv szerkesztői, ez igazságtalan, ha egyszer nem egyformán dolgoznak, és módosítja a listát a saját javára, helyesen. Viszont máig élnek sajnos azok a furcsa hagyományok, melyeket ő szerkesztőként akár a szerzőkkel való levelezésben, akár a szerkesztői háttérmunkát tekintve képviselt...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Schüttler Tamás: Ex libris
Závada Pál: Hajó a ködben
Viola Stern Fischer–Veronika H. Tóth: A Mengele-lány
Pataki Éva: Férfiképmás
Meir Shalev: Egy galamb és egy fiú
Vásári Melinda: Tereziánum
Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete. Prae Kiadó, Budapest, 2019, 202 oldal, 2990 Ft
A cím, Teréz, vagy a test emlékezete és a hátlap szövege is az egyéni perspektívát emeli ki. Ugyanakkor nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen – bár hasonlóak, mégis – három eltérő élettörténetet követhetünk. E három sorsnak azonban egy az origója, ugyanaz a gyermekkori trauma, amelyre az egyes történetekben csak utalások történnek, s amelyet a nyitó, Örvény című részben beszél el egy gyermeklány, röviden és homályosan – csak a későbbi utalásokból derül fény további részletekre. Ez az az „örvény”, amely körül kering a három történet, pontosabban három lehetséges élet, amely egy ilyen traumát követhet...
Melhardt Gergő: Valami kéne még
Gáspár‑Singer Anna: Valami kék. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 208 oldal, 2990 Ft
A publicisztikus ízű témafeldolgozást a legtöbb esetben meglehetősen szerencsétlen írói megoldások keretezik. Ezek közül kettő igen látványos. Az első a szerkezet, amely a kötetnek csaknem minden novelláját jellemzi: két-három bekezdésnyi in medias res bevezető után az előzmények elmondása következik, majd ez a lineárisan előrehaladó rész nagyjából a szöveg háromnegyedénél elér ahhoz a ponthoz a történetben, amellyel a szöveg az elején indult, és ezt követi a zárlat. Ez a szerkezet más pályakezdő novellistáktól is ismerős lehet, és amennyire frissnek és ötletesnek tűnik első találkozáskor, annyira hat kimódoltnak és untat harmadszor-negyedszer. A másik probléma a nyelvi megformálást és leginkább a szókincset illeti. A szövegekben megjelenő összes dologhoz társul legalább egy jelző, minden nagyon valamilyen, néha egészen redundáns módon: „tolakodó parfümszag”, „hangos kurjongatás”, „sírós hangon lamentált”, „pökhendi macsók”, „a rózsamintás dívány fölött fém aranyalma díszelgett cirkalmas arab betűkkel”...
Vaderna Gábor: A jó banalitása
Jo Nesbø: Kés. Fordította Petrikovics Edit. Animus Kiadó, Budapest, 2019, 480 oldal, 4290 Ft
Zavarban vagyok. Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is az a skandináv krimi. Északon játszódik, mindegyikben van rendőr. A rendőr főszereplő okos, de mindennapi gondjai akadályozzák őt. Az olvasó azt hiszi, hogy nem sikerül, majd a cselekmény fordul egyet, és mégis. Vagy mégse. Az északi tájak, a komor városok felszíne alatt tombol valami félelmetes, amivel szembenézni nem jó. A szövegek hangulatfestését ma már elképzelni sem tudom a komor hangulatú filmes képvilág nélkül, amely a nordic noir műfajának sikerét világméretűvé tette, fokozta. Mégis zavarban vagyok. E műfaji játékok mind-mind ismerősek már: ismerem régről az esendő detektíveket, ismerem függőségeiket, családi bénázásaikat, ismerem a mellékszálakra bomló cselekményt, ahol azt sem tudjuk, hogy mi a bűntény, nemhogy a gyilkost sejthetnénk, ismerem a meghalt legjobb barátokat, kollégákat (személyes érintettségüket), ismerem a megszállottságot, ismerem a végén megcsillanó és egyben katartikus zsenialitást. Mi is akkor a skandináv krimi? A mogorva tájakon tévelygő mogorva emberek? A realisztikus elbeszélés, a stílus szárazsága, egyszerűség és pontosság – ezek a nordic noir gyakran elhangzó meghatározottságai, inkább igazak a filmes nyelv hangulatfestő technikájára, mint a prózaszövegekre...
Bacsó Béla: Költői gazdálkodás
Ketten egy új könyvről – Nemes Z. Márió: Barokk Femina. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 86 oldal, 1699 Ft
A vers-nyelv nem utánoz, nem teremt, hanem észlelhetővé teszi mindazt, ami nem egyetlen látható elemhez kapcsolódik, hanem kényszerít arra, hogy a mélyben zajló mozgásokat a felszínen lokalizáljuk (Bergson). Ennek az egyszerre és együtt látásnak a nyelve sértő és felsérti a szokványos beszédmódot. „A valóság fél a költészettől, EMBERUTÁNZÁSBA / kezd, hogy a Zolit szaporítsa.”
A fenségesig, az anyag végtelen burjánzásáig hajtott leírás szinte átfordul önmaga groteszk megjelenésébe, mintegy ebbe a világnak nevezett masszába (Virginia Woolf) íródik bele a mű igazsága, mintegy maga ellenképeként, vagy groteszk mimikrije, mása egy eseménynek, ami körül szóródik a szavak tévelygő mozgása...
Vida Kamilla: Engedjük szabadon
Ketten egy új könyvről – Nemes Z. Márió: Barokk Femina. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 86 oldal, 1699 Ft
Ha alaposabban megvizsgáljuk, milyen tudásrend(ek)et követel meg a kötet, illetve annak poénjai – amelyek, mint mondtam, nem 2006-ról, hanem a 2006-os események lírai én általi érzékeléséről szólnak –, exkluzivitást sugárzó költői nyelvvel találjuk szembe magunkat. Ez a fajta humor hullámzó színvonalú, gyakran üresjáratozik, és olyankor nem apellál többre, mint afféle értelmiségi-ellenzéki összekacsintásra: Makovecz, Budaházy, a szélsőjobb vagy a Fidesz, illetve ezek különféle megnyilvánulásai viccesek és/vagy cikik. Egy jobban sikerült részlet: „A kormány esélytelen, a JUDITOK meg úgyse magyarok, / szóval jobb, ha mindenki – mint egy süllyedő hajót – / elhagyja az IWIW-et és felveszi a KERESZTET”. És kevésbé humorosak: „Régen szörnyű viharok kínozták az embereket, / a túlélők majmokká változtak. De nem ők élnek / Budapesten, hanem terrorista ZSIDÓK, akik / gumilövedékkel vakítanak meg, hogy ne lássam / a HAZUGSÁGOT a lágyan olvadó szeptemberben”, illetve „annyi / év után sírjaink végül bennem egyesültek, hogy / NAGYMAGYARORSZÁG lehessek. Éreztem erdeink / és hegyeink, mert ők voltam, és éreztem Máriát / aki te voltál.”...
Wagner István: Csendes kedvtelés
(Das stille Vergnügen – Meisterzeichnungen aus der Sammlung Justus Schmidt, NORDICO Stadtmuseum Linz, megtekinthető január 5-ig.)
A kurátor Brigitte Reutner címadása (Das Stille Vergnügen) arra utal, hogy a papírmunkák szakszerű tárolása – sokaságuk, fényérzékenységük és sérülékenységük miatt – kihúzható fiókos grafikai szekrényekben történik, magán- vagy közgyűjteményekben egyaránt. Így időről időre egyenként vesznek elő lapokat, majd hosszabb-rövidebb szemlélődés után – ami egy halk élvezet és intim gyönyörforrás – visszakerülnek ismét zárt helyükre. Ezért a tárlatrendezés is üresen hagyott bizonyos falmezőket, helyette a termek közepén elhelyezett eme speciális bútorok használatára biztat, a nézőre hagyva a felfedezés örömét...
Papp Lídia: Kunst macht frei?
Kifelé tartok Krakkó zsidónegyedéből, az egyre felkapottabb Kazimierzből. Nehéz elképzelni, hogy a központtól mindössze 20 perc sétára lévő Kazimierz a 90-es évekig még a város legveszélyesebb környékének számított, most pedig népszerűbb, mint nálunk a Kazinczy utca. Leszámítva néhány modern stílusú éttermet, a negyed főterének számító piac vonzáskörében lévő legtöbb hely könnyen eladja magát a romkocsmákra jellemző szedett-vedett berendezéssel, egy-két majdnem csonkig égett gyertyával és a külföldi turisták ízléséhez igazított bőséges vodka- és sörválasztékkal. (A szegfűszeges és fahéjas megmikrózott sör egyszerűen lenyűgöző.) Feltett szándékom még zárás előtt megkeresni Lengyelország első önálló épülettel rendelkező kortárs művészeti múzeumát, a 2011‑ben nyílt MOCAK-ot (Museum of Contemporary Art in Kraków) a Visztula túlpartján, a szomszédos Podgórze városrészben...
György Péter: Az elfogadhatatlan
(Magyar Világ 1938–1940. Fedezz fel egy világot... Időutazás a második világháború előtti utolsó békeévek Magyarországára. Nemzeti Múzeum, megtekinthető március 15-ig.)
Mindezért együtt: szégyenletesnek vélem, hogy ezt a kiállítást kívánta az EMMI a Nemzeti Múzeumban megrendezni. És végtelenül szomorú, hogy az utóbbi intézmény nem volt abban a helyzetben, hogy nemet mondhatott volna. Persze, könnyű volna az ellenállást számon kérni a múzeum vezetőin. Ám ezt mégiscsak igaztalannak vélem. Valójában az EMMI lépett át egy 1989, tehát hosszú évtizedek óta tiszteletben tartott határt. S mindezt egy a muzeológia felől nézve minősíthetetlen és a történettudomány felől abszurd mód értelmezhetetlen kiállításért tenni...
Stőhr Lóránt: A mélyben
(Bong Joon-ho: Élősködők)
A helyenként bohózati helyzetekkel dolgozó, fekete humorú Élősködők nem is volna igazi dél-koreai film, ha egy ponton nem mészárolnák le egymást a szereplők különféle szúró-vágófegyverekkel – érzésem szerint a nézői elvárásokkal történő ironikus játszadozás gyanánt. Ám nem az átszúrt testek az igazán felkavaróak a befejezésben, hanem a fiú apjához intézett egyszerre megható és humoros szavai, amelyek egy lehetetlen álomról szólnak, a társadalmi felemelkedés álmáról...
Végső Zoltán: Se vele, se nélküle
(Jaga Jazzist – Müpa, december 18.)
Nem éreztem jól magamat, pedig tudtam, hogy valami olyasminek vagyok tanúja, amit látni, hallani kell. De gyakran be kellett csuknom a szememet, be kellett fognom a fülemet, a zenétől nem azt várom, hogy prés közé szorítva hasson rám. Mások is vannak így ezzel, de vannak, akik rajonganak egy ilyen lórúgásért...
Herczog Noémi: Szünet nélkül
(Molière: Tartuffe, r.: Bocsárdi László, Katona József Színház)
Bocsárdi László rég nem rendezett Magyarországon, a Katonában pedig még soha. Ráadásul nem volt magától értetődő, hogy a Sepsiszentgyörgyről érkezett rendező színháza majd könnyedén összetalálkozik a katonás játékmóddal. (Fanyalgóak azok a kritikák is, amelyeket Bocsárdi másfél évtizede rendezett Örkény színházas Élektrájáról találni.) Adott egy nagy múltú erdélyi rendező és egy – számunkra sok tekintetben idegen – színházi nyelv, aminek – úgy tűnt – nincs sok köze a kisrealizmushoz. Nem így lett. Még akkor sem, ha az új Tartuffe aligha kínálja azt az új olvasatot, amit a rendező ígért (én legalábbis radikálisan újszerűt nem találtam benne)...
Fáy Miklós: Meghalt Schreier...
(Peter Schreier 1935–2019)
Peter Schreier olyan tökéletesen töltötte be a német tenor szerepkört, hogy egy ideig nem is tudtak jobbat kitalálni helyette. Énekelt a Böhm-vezényelte Mozart-operákban, Bach-oratóriumokban és kantátákban, de énekelt Wagnert is. Azóta is klasszikusnak megmaradt lemezeken, Karajan Mesterdalnokok-lemezén ő Dávid. Hans Sachs meg a barátja, az egy éve elhunyt Theo Adam. Drezda rohammal vette be Wagnert...
Torma Tamás: Kritikus mellélövések
De mi van, ha tévedünk, neveket cserélünk fel, írunk le rosszul… Sallangmentesebb leszek: a pillanat később múló hatása alatt hülyeséget írunk. Persze ez a hülyeség is relatív, hiszen úgy talán pontosabb, ha pillanatnyi nézőpontunk ott, akkor még nem vett vagy vehetett figyelembe más nézőpontokat, leírva viszont már megmásíthatatlanul állandó marad. Ez meg persze máris mentegetőzés...
Csengery Kristóf: Hallani és látni
(Hector Berlioz: Requiem. Erato)
Az amerikai John Nelson (1941), Berlioz életművének apostola 2019. március 8-án – napra pontosan Berlioz halálának 150. évfordulóján – a londoni Szent Pál székesegyházban, Michael Spyres szólójával, a Londoni Filharmonikus Kórus és a Philharmonia Énekkar, valamint a Philharmonia Zenekar közreműködésével, hangversenyen vezényelte a Requiemet, s az élő produkció felvétele jelent meg a közelmúltban. Lehet-e egy ilyen művet hanglemezen kiadni, van-e ennek értelme, és van-e értelme egy ilyen hanglemezt meghallgatni? – kérdezhetjük, hiszen a mű olyannyira kötődik a valós tér élményéhez, sőt annak ellenére, hogy zenéről beszélünk, a vizualitáshoz, ne kerteljünk: a színházhoz, hogy a látvány, úgy tűnik, elengedhetetlen, s ha ez nincs, akkor valami nélkülözhetetlent veszítünk el.
I R O D A L O M
(...) szóval a ravatalos fejet nem azért rossz megcsinálni, mert az illető történetesen halott. hanem azért, mert nem lehet körbehordani a tükröt, mert a halott hanyatt fekszik, hátul mindenképpen lelapul a haj, mert a ravatalon hanyatt fekszik az ember. furcsa is lenne hason, mondja a nő, és megint nevetnek, mert elképzelik, ahogy hason fekszik a halott a ravatalon, az arca belefúródva a párnába, és az emberek meg egymástól kérdezgetnék, hogy az kicsoda, mert nem látnák az illető arcát, és ezen megint nevettek, aztán a fodrász meg még azzal fejelte ezt meg, hogy azért van, akit a tomporáról felismernék, amin megint nevettek, és a nőnek jólesett, hogy tudta, hogy itt most az ő feneke van a ravatalon, hogy ő fekszik párnába fúrt arccal ott. és akkor a nő sírt, elsírta magát, és arra gondolt – hogyan is magyarázhatná meg azt, miért is sír valójában...
Tóth B. Judit: Töredékek
– Mindenki menjen a szobájába – kiált egy orvos, és ő is elbújik. A pesti kórház magába fordult, mint egy eltévedt kagyló. A nagydarab sigheilezős fickó a feleségét akarta, de rendreutasították, hát hozzávágta a széket az orvoshoz, „heil, heil Hitler”, csak mi ketten ott a folyosón, az őrült és a másik őrült. Az odatévedt nővérke nem ért semmit, a férfi leveszi a nővérke szemüvegét, és fél markába gyűri, én jelzek, hogy baj van, menjen tovább. A folyosó tükröződik, csupa fény, boldog a kőpadló is, a férfi talán agyon fog ütni, beleöklöz az üvegajtóba, dől kezéből a vér, lerogy egy székre és fölzokog.
Töriórán szóba került, hogy feltehetően Galíciából származom, meg hogy a töritanárom ősei bozontos szakállú sátoros zsidók lehettek. Másnap minden könyvem maszatos lett, mert valaki fertőtlenítőt szórt a táskámba...
Szolláth Dávid: Úgy csináld, hogy fájjon
Értem én, hogy meg kellene ijednem, de lassú vagyok, tompa, és fontosabb volna most a hányingerre összpontosítanom. A nyelvem tövén, hátul érzem azt a jellegzetes, refluxosan felfutó nyálpatakot, ami megelőzi a gyomortartalom robbanásszerű belökődését a torokba. Nagyon ideje volna tehát felvennem a megfelelő pozíciót, szeretnék két kézzel megkapaszkodni a hűvös, stabil wc-csészében. De Christine-nél felbugyog a sírás. A már ismert műsor, a héten másodszor. Mi van, ha tényleg bedobja a villanymelegítőt a vízbe. Nem szállhatok ki a jelenetből. Pedig most kéne itthagyni. Becsapni az ajtót, itthagyni neki mind az ezerkétszáz frankot a párkányon a nizzai fésűscsiga alatt. Soha föl se hívni. Vagy egy doboz altatót: intézd el magad, kisanyám. Nem: ittmaradni és megcsapdosni fehér, gödröcskés fenékhúsát a villanymelegítő vastag, fonott zsinórjával, aztán katonásan megdugni. Kirepeszteni a vákuumot. Majd adok én neked...
Kutas József: Egyetlen szavát sem
Háta mögött némán gubbasztott a megroggyant tetejű kis állomás, mint egy ékezet nélküli kisbetű. Fehér csend töltötte ki a teret, hideget sugározva mindenfelé. Határozatlanul topogott a tornácon, ahová közben visszamenekült, de tudta, nem halaszthatja sokáig az elindulást.
A bakter pálinkaszagát faggyal itatta fel a világvégi táj, és a csizmáját tette volna rá, hogy hamarosan ő következik. Régen ismerte a környéket, s bár sokat felejtett belőle, a hágóra, a zöld bundás hegyekre jól emlékezett. Igen ám, de felidéző álmaiban mindig nyáron járt a régi-régi vidéken, kisgyerekformában gurult végig a dombokon.
S most ezen a télen a fejébe vette, hogy felkeresi a falut, ahonnan tízéves korában jött el, mivel szülei jobb élet reményében a nagyvárosba hurcolkodtak. Talán épp’ azon a kivénhedt vonaton távozott velük, amelyik most visszahozta őt...
Vajna Ádám: kajmán
Vajna Ádám: forgalmi ok
Grecsó Krisztián: Tükör-tripctihon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.