BÖLCSÉSZ A ROMOK KÖZT - 75 ÉVE VERTÉK HALÁLRA SZERB ANTALT

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: CSUNDERLIK PÉTER
2020.01.26.

„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt” – vallotta a mindig elhatárolódó Szerb Antal (1901–1945), olyanok mellett, minthogy „nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit nagyon okosnak tartok, valahogy úgy érzem, mintha homoszexualizmus volna”, meg hogy „az egyszerű disznólkodás undorít, de a perverzió érdekel”. Ilyen szellemességekből – amelyek miatt egyszerre követelné eltávolítását a magyar iskolák közeléből a (már megszűnt) Tűsarok feminista fórum és az Identitesz – minden Szerb Antal-mű bármelyik bekezdésében van legalább egy. Ha ez egy rendes ország lenne, az ő életműve kerülne be a Magyar Értéktárba (a hungarikumok gyűjteményébe), nem a császári extrudált kukoricapehely. 

A legeurópaibb magyar író

„Az irodalomtörténésznek elsősorban propagandistának kell lennie, a régi nagy értékek reklámfőnökének”, úgyhogy nem fogom vissza magam: Szerb kora talán legeurópaibb magyar írója volt. Ha Nyugatra születik, parádésan szórakoztató regénye, A Pendragon legenda (1934) biztos világsiker – hiszen több mint fél évszázaddal előzte meg Umberto Eco bestsellereit. „Oly gyakran találkozunk ma irodalmi mezbe öltözött ponyvával, hogy üdülést jelent számunkra a ponyva mezébe öltözött Irodalom” – írta a könyvről Bálint György 1934-ben, amikor még írhatott. Havasréti József a 2012-ben megjelent Szerb Antal-monográfiájában hétszáz oldalon át mutatta be, hogy Szerb miért is „tökéletesen eurokonform” szerző. 

De hazánkban keretlegények verték agyon munkaszolgálatosként, nem sokkal azután, hogy a Magyar irodalomtörténet című zseniális összefoglalását betiltották és kivonták minden magyar iskolai könyvtárból, mivel Szerb olyanokat állított, minthogy „a nemzetiséget nem a vér határozza meg, hanem az elszánás”. Mindezt egy olyan országban, ahol a „keresztény” csak annyit jelent a politikai közbeszédben, hogy „nem zsidó”, ahogy arra Szabó Miklós rámutatott. 

„Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok” – írta nem kevés öniróniával Szerb, miután megtalálta magát a Horthy-rendszer legfrissebb magyar-határozójában. Nagyjából akkor, amikor a státusza megint mozdult egyet a másodrangú magyar állampolgártól az elsőrangú munkaszolgálatos felé. Pedig a zsidó származású, de katolikus Szerb Antal keresztapja nem más volt, mint Prohászka Ottokár, a magyar keresztényszocializmus egyik legnagyobb alakja. Akinek műveit túlzott „baloldalisága” miatt ugyan indexre tette a Vatikán, de hírhedt antiszemitizmusa miatt nem kevés felelősség terheli keresztfia későbbi végzetében, hiszen a püspök olyan kijelentésekkel uszított, minthogy „a zsidóság fekélye csontvázzá rágta a magyar népet” meg hogy „ez nem keresztény kurzus, hanem a kereszteltek kurzusa”. Emellett szinte eltörpül, hogy Prohászka annak a Nyugatnak volt leghevesebb bírálója, amelynek Szerb legkiválóbb esszéistája lett (viszont Takaró Mihály szerint csak egy „kis példányszámú zsidó lapocska” volt). 

A tehetség úgy tanul meg írni, hogy sokat olvas. Márpedig a kamasz Szerb mindig a könyveket bújta műtárgyakkal zsúfolt szobákban, mintha csak saját maga regényhőse lenne pszichoanalitikus útirajzából, az Utas és holdvilágból (1937), amelyet el kell tiltani minden nászutastól, és amelyben megteremtette a magyar femme fatale-t, a halálhetéra Ulpius Évát, aki megalázza és megsemmisíti a fiúkat és a férfiakat, azok mégis úgy függnek tőle, mint Szerb Antal az őt éltető olvasástól. Saját tipológiája szerint harmadik típusú, vagyis az „igazi olvasó” volt, aki nem azért olvas, hogy szórakozzon, nem is azért, hogy okosodjon, hanem mert ez számára fizikai szükséglet. Perverz? „Nincs olyan perverzió, amiből ne lenne egy kevés bennem” – írta egyik kamaszkori naplójegyzetében. 

„Mert mégis ez volt a legszebb az ifjúságban. Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban” – nosztalgiázott Szerb, aki mindent elolvasott, hiszen maga írta azt, hogy „aki válogatós, nem lehet Don Juan”, és aztán csakhamar írni is kezdett a Piarista gimnázium önképzőkörében, ahová 1911-től járt, és ahol a magyar katolicizmus legnemesebb hagyományainak megtestesítője, Sík Sándor – később Radnóti Miklós mentora – támogatta. 1920-tól a Budapesti (1921-től Pázmány Péter) Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, és 1921-ben még húszéves sem volt, mikor a Nyugat egyszerre hat versét közölte. Mire végzett a magyar–német–angol szakon, már szinte a Nyugat házi szerzője lett, de írt a Nyugat konzervatív ellenpontjának szánt Napkeletbe, Tormay Cécile folyóiratába is. Sokkolóan művelt volt, bármiről tudott írni, olyan szerzőkről is, akik egyáltalán nem érdekelték. Az amerikai ponyvaszerzőről, Zane Greyről írt nekrológja egyszerűen felejthetetlen: „Zane Grey meghalt, húszmillió példány után. Halászni nagyon szeretett, olvasom: nagy mélyvízi halakra, kardhalakra és tonhalakra halászott. Hogy valami jót is mondjak a halottról.” 

Szerb az olcsó cowboyregényeket játszva összekötötte a skandináv sagákkal, mert mindenről eszébe jutott valami érdekes. „Jelenléte akkor is gondolatébresztő volt, ha egy karosszék mélyére vagy az autóbuszülés sarkába húzódva jóízűen aludt” – emlékezett róla Devecseri Gábor, a halálimádó vallástörténész, Kerényi Károly legjobb tanítványa - utóbbiról Szerb a vaginás halálról hálóköntösben magyarázó Waldheim Rudit mintázta az Utas és holdvilágban. Kerényi körével alapította meg a Minerva szellemtörténeti folyóiratot 1926-ban...

ITT OLVASHATÓ