Szerző: Határátkelő
2020.01.17.
A korábban négy évig Németországban élő, ám a japán kultúráért rajongó Tshabee-nak sikerült az a bravúr, hogy Magyarországról (!) talált munkát Japánban. A kiköltözéskor mégis érték kisebb-nagyobb meglepetések. Kiderül az is, igazak-e az ázsiai országgal kapcsolatos sztereotípiák.
Amikor leültünk beszélgetni még az év végén Budapest belvárosában, azt kérdeztem Tshabee-tól, hogy miért éppen Japánt választotta.
„A rövid válasz az, hogy hozzám hasonlóan ők sem tudják kimondani az „r” betűt. A hosszabb válasz az, hogy elég gyorsan kiderült, Magyarország nem felel meg az én világképemnek. Azt láttam, hogy sokan az államtól várják a megváltást, ahelyett, hogy maguk alakítanák a sorsukat” – felelte.
Még az egyetem környékén érte el az anime hullám. Elkezdte nézni a tévében feliratosan a sorozatokat, miközben egyre jobban foglalkoztatta, milyen jó lenne érteni, mit mondanak a szereplők.
Beiratkozott egy nyelvtanfolyamra, megvette a szükséges könyveket, munkafüzeteket, aztán egy idő után egyedül folytatta. Kiköltözés előtt három évig tanult, ebben volt mindenféle időszak, volt, amikor sikerült anyanyelvi tanárt találnia és volt olyan is, hogy éppen nem akadt senki.
Kiérkezés után az első 3-4 hónapban nagyon nehéz volt az, hogy egész nap japánul kellett kommunikálnia. „Ebben az időszakban ezzel nagyjából le is merítettem a teljes agyi kapacitásomat. Estére hulla fáradt voltam, fájt a fejem… Kellett néhány hónap, hogy ehhez hosszászokjak és be tudjak kapcsolódni a beszélgetésekbe” – mesélte.
Ami a kultúrsokkot illeti, viszonylag kevés japánnal dolgozik együtt, így a kulturális kérdések annyira nem kerülnek elő...
Amikor leültünk beszélgetni még az év végén Budapest belvárosában, azt kérdeztem Tshabee-tól, hogy miért éppen Japánt választotta.
„A rövid válasz az, hogy hozzám hasonlóan ők sem tudják kimondani az „r” betűt. A hosszabb válasz az, hogy elég gyorsan kiderült, Magyarország nem felel meg az én világképemnek. Azt láttam, hogy sokan az államtól várják a megváltást, ahelyett, hogy maguk alakítanák a sorsukat” – felelte.
Még az egyetem környékén érte el az anime hullám. Elkezdte nézni a tévében feliratosan a sorozatokat, miközben egyre jobban foglalkoztatta, milyen jó lenne érteni, mit mondanak a szereplők.
Beiratkozott egy nyelvtanfolyamra, megvette a szükséges könyveket, munkafüzeteket, aztán egy idő után egyedül folytatta. Kiköltözés előtt három évig tanult, ebben volt mindenféle időszak, volt, amikor sikerült anyanyelvi tanárt találnia és volt olyan is, hogy éppen nem akadt senki.
Kiérkezés után az első 3-4 hónapban nagyon nehéz volt az, hogy egész nap japánul kellett kommunikálnia. „Ebben az időszakban ezzel nagyjából le is merítettem a teljes agyi kapacitásomat. Estére hulla fáradt voltam, fájt a fejem… Kellett néhány hónap, hogy ehhez hosszászokjak és be tudjak kapcsolódni a beszélgetésekbe” – mesélte.
Ami a kultúrsokkot illeti, viszonylag kevés japánnal dolgozik együtt, így a kulturális kérdések annyira nem kerülnek elő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.