AKI KARÁCSONYKOR HAZUDIK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VÁNCSA ISTVÁN
2020.01.03.

„A király, az olyan ember, hogy bármerre jár is, ha megéhezik, beme­het bárkinek a kamrájába, és vághat magának szalonnát vagy kol­bászt, amekkorát csak akar. Ekként magyarázta nekem a hatalom ter­mészetrajzát Klarissza néni, több mint fél évszázaddal ezelőtt, és nem azért magyarázta így, hogy megértsem, hanem mert így gondolta maga is. Minden a királyé, a földek, az épületek, az állatok, ha megtet­szik neki valami, azt hazaviszi, és ha valaki tiltakozik, annak levágatja a fejét. De hát senki se tiltakozik.”

Föntieket épp tíz éve írtam, a LIV. évfolyam 1. számának első ol­dalára, megjelent 2010. január nyolcadikán. Orbán ezeréves birodalma akkor még éppoly ideális formában létezett, mint az égi Jeruzsálem, avval a különbséggel, hogy utóbbi úgy is maradt, míg ellenben Orbánia bő négy hónappal később csakugyan alászállt az égből, ahogy az a Je­lenések könyvében írva vagyon. Utána aztán jött az áldás csőstül. A Nemzeti Együttműködés (vagy Összetartozás) Kormányának malaszttal teljes munkálkodása nagytakarítással kezdődött, avval is folytatódott, bár esetünkben talán a szőnyegbombázás szó volna pontosabb. Annihi­lálta a jogrendet, az oktatást, a nemzeti kultúrát, a sajtót és a médiát, de legelsősorban is gyökeresen kiirtotta a demokráciát, illetve azt, ami nálunk ezen a címen futott. Nem haragból persze, hanem úgy, ahogy Milo A 22-es csapdájában a saját ezredét bombázza ripityára. Terhes kötelesség, csakhogy az üzlet az üzlet, egyébként pedig megteheti. A magyarországi latrokrácia megalapozása ugyanígy indult, és most is eszerint működik. Kozák Márton írta a ka­rácsonyi számunkban, hogy „a hatalommegosztás magyarországi mér­téke nem­csak az uniós, de az unión kívüli kelet‑európai országok (Uk­rajna, Mol­do­va, Észak‑Macedó­nia, Albánia, Szerbia) átlagától is elma­rad, és ma már hajszálra meg­egyezik a kutatásba bevont három kö­zép‑ázsiai or­szág (Kirgizisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán) átlagával.” (A hiányzó konzervatív minimum, 2019/51–52., dec. 19.) Ez abszolút érthető, a latrokrácia, vagyis az üzleti élet centralizált és pa­rancsuralmi alapokon nyugvó mo­dellje nem is működhet másképp. Disziplin, ord­nung, gehorsam, ellen­kező esetben befuccsol az egész, ar­ról már nem is szólva, hogy a há­látlan tömeg akár bíróság elé is citál­hatja felkent ve­zetőjét, ahogy erre a környező országok a közelmúlt­ban szo­morú példák egész sorával szolgáltak. Jómagam persze evvel együtt se iga­zán értem, hogy mond­juk a CEU kiakolbólításából mi mó­don lehet ak­kora hasznot húzni, ami a vele járó hercehurcát ellensú­lyozza, de hát ha érteném, akkor bizo­nyára nekem is volna olyan, tőlem úgyszól­ván meg se különböztethető kenyeres pajtásom, aki a világ leggaz­da­gabb­jainak a listájára fölkerült.

A magyarországi rablóállam működése ismert és doku­mentált szociálpszichológiai sémákat követ. Az első bekezdésben idé­zett cikk egy olyan kutatáshoz kapcsolódott, amelyben a kísérleti alanyok között különféle szintű kormányzati pozíciókat osztottak ki, persze csak virtuá­lisan, némelyiknek a portás szerepe jutott, némelyik­nek a kor­mányfőé. Ezt követően az alanyok morális dilemmákkal kerül­tek szem­be. A kutatók azt látták, hogy a portás szerepét játszó alany betartaná a KRESZ-t, rendesen fizetné az adót, visszaadná az ellopott biciklit, má­sok vétkei fölött pedig szemet hunyni hajlamos. Ezzel szem­ben az a személy, aki miniszterelnöki szerepet alakít, a végsőkig elpo­fátlanodik, noha valójában nem is kormányfő, hanem csak azt játssza. Minél erő­sebb felhatalmazású közszereplőt játszik, annál valószínűbb, hogy az agya végképp elszáll...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2020/1. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM 2020/1. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)