Szerző: Határátkelő
2020.01.26.
Vajon milyen hagyományokat örökít tovább az ember a sajátjai közül egy vegyesházasságban? A kérdésről Zsófi töprengett el az év végi ünnepek idején, de gondolatai természetesen nem csak olyankor érvényesek.
„Az én agyamban a 2019-es karácsony előtt robbant be a bombasztikus felismerés, hogy a klasszikus, magyar, karácsonyi hagyományaim közül vajmi keveset örökítek tovább.
E mögött nincsen semmi dráma, csupán praktikus okok, egyrészt a nagyobb horderejű utazgatás, amit december végén művelünk, másrészt pedig az, hogy a francia hagyományokat is be kell engednem hozzánk karácsonyozni.
A suliban Korinának mesélte egy osztálytársa, hogy hozzájuk a Jézuska hozza a karácsonyfát december 24-én. Meglepődve mesélte ezt nekem, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Mi ugyanis együtt díszítjük fel a fát és általában együtt is választjuk ki már jó két héttel karácsony előtt és még aznap vagy másnap feldíszítjük.
Nálunk nincs értelme 24-én fát állítani, mert vagy előtte vagy utána utazunk el egy hétre Nantes-ba a családunk francia részével találkozni, így alig élveznénk az ünnepi hangulatot a lakásban. Igaz, engem már 21 évesen megfertőztek ezzel a szokással az amerikaiak New Yorkban, akik szintén már december elején feldíszítik a karácsonyfáikat.
Mégis, be kell látnom, hogy ez nem az én hagyományom, viszont én szeretem és praktikus, arról ne is beszéljünk, hogy ha már gyerekek vannak, akkor nem kell őket elpaterolni sehová a díszítés idejére.
A másik kardinális kérdés a karácsonyi menü. A nagyszüleimnél, amennyire emlékszem, mindig rántott ponty volt krumplisalátával és bejgli. Ivo nem szereti a pontyot, én pedig nem vagyok oda a krumplisalátáért, ezért ez azonnal kiesett.
A bejgli az egyetlen, megnyugtatóan fix pont az életemben, hiszen azt mindenkit szereti, és az én lelkemet is megnyugtatja, hogy őrizzük a hagyományt. (...)
Anyósom minden évben új, titkos karácsonyi menüvel készül, számára ez izgalmas, nekünk pedig meglepetés. Nekem viszont kell egy fix pont az állandóan változó életemben, így tovább agyaltam.
Egyszer csak bevillant, hogy a harcsapaprikást mindenki szereti és az mégiscsak beleilleszthető a hagyományos szentesti hal kategóriájába, még ha nem is rántott. Bingó!
Imádok Nantes-ba utazni és a férjem családja is egy fantasztikus csapat, arról nem is beszélve, hogy a hat unokatestvér imádja egymást (öt fiú és Korina) de azért néha, egyetlen röpke pillanatra egy picit irigykedve gondolok azokra a családokra, akik egy városban laknak a rokonsággal, vagy ha mégis egy másik városba igyekeznek a nagyszülőkhöz, akkor autóval 2-3 óra alatt azt megtehetik.
Aztán elszáll ez a gondolat és újra belelkesedek, a francia sajtokra és borokra gondolok, Korina és jómagam francia nyelvtudásának csiszolgatására, az unokatesók örömére, ahogy együtt játszanak, no meg az ottani barátnőimre és máris indul a logisztika a fejemben. (...)
Így történhet meg az, hogy mi karácsony másnapján bőröndöt pakolunk és reptérre loholunk, hogy este már Nantes-ban fekhessünk le aludni. Illetve előfordult már az is, hogy a francia családi karácsonyt december 31-én délben tartottunk, mert csak addigra ért oda mindenki, délután pedig már az esti, szilveszteri házibulira készülődtünk.
A mi családunkban, mint látható semmit sem lehet állandósítani, de lassan kezdek már hozzászokni.”
Az eredeti posztot itt olvashatjátok el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.