Szerző: ZOLTÁN GÁBOR
2018/3. SZÁM
Jóllehet mindkét ágon német származású volt, a tüzes vérű magyar hím szerepkörébe nőtt bele. Duhajkodott akkor is, amikor nem állt színpadon vagy kamerák előtt. Azután kezdett lehiggadni, hogy összejött későbbi feleségével. A nő egyedül nevelte két gyerekét, és zsidó származású volt. Mellette Jávor Pál képeket és könyveket gyűjtögető polgárrá, némiképp értelmiségivé vált. Egy színész esetében mindig fennállhat a gyanú, hogy civil életében is szerepet játszik, igaz, de Jávor minden szerepét ugyanolyan őszintén játszotta, a danolászó dzsentriket is. Ötvenhét éves volt, amikor meghalt, itt, a közelben, és utolsó napjaiban még egyszer, utoljára cigányzenészeket hívott maga mellé, és énekelt. Könyvvel a kezében nem kevésbé hitelesen mutatott, mint nótázva. Szívbemarkolóan szép képet láttam róla, amint másfél évtizeddel halála előtt, még a pasaréti házban élvezi a nyugalmat és a fényt, igaz, akkor már tudtam, mi lett azzal a házzal, és mi lett vele, az markolhatott úgy a szívembe.
Hogy ez a fajmagyarrá vált germán összeállt egy zsidónővel, az a tribus felől nézve fajárulóvá tette. Fajáruló – létező szó, a nemzetáruló mintájára képezték. Ha van nemzet, szükségképpen kell lenniük nemzetárulóknak és nemzetvédőknek; ha van faj, kell lenniük fajárulóknak és fajvédőknek. Jávor Pált a fajban gondolkodók a mai napig emlegetik fajárulóként. A fajáruló önzése – ez meg egy létező szókapcsolat. „Lehet, hogy személyesen jólesne összeállni azzal az idegen fajú nővel, de nem teszem, mert fajom üdvét előbbre valónak tekintem.”
Derriennic, aki könyvet írt a polgárháborúkról, hívja fel a figyelmet Arnold J. Toynbee megfigyelésére, miszerint „a faji és vallásháborúk legjobb ellenszerét a vegyes házasságok jelentik”. „A különböző identitáscsoportokhoz tartozó egyének által kötött házasságok révén az emberek olyan kategóriája jön létre, akiknek személyes érdeke fűződik ahhoz, hogy a csoportok kapcsolatai békések maradjanak. A vegyes házasságok ritka előfordulása az identitáscsoportok között fennálló távolságra vagy gyanakvásra utal. A házasságok nagy száma viszont egyrészt a csoportok együttműködési képességének mutatója, másrészt az együttműködést erősítő kapocs. Ez alól az általános megállapítás alól vannak kivételek – folytatja Derriennic. – Boszniában 1991-ben az ortodox szerbek, katolikus horvátok és muzulmán bosnyákok közötti társadalmi határvonalak nem voltak áthatolhatatlanok, és úgy tűnik, elég sok volt a vegyes házasság, aminek elvileg a béke megőrzésének irányába kellett volna hatnia. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a háborúban a vidék és a város küzdelme is testet öltött. Szarajevóban ugyanis gyakori volt a vegyes család, az individualista és kozmopolita viselkedésmód, ám vidéken erősebben megmaradtak a hagyományos identitásalapú választóvonalak. A boszniai szerbek a horvátoknál és a muzulmán bosnyákoknál nagyobb arányban kötődtek a falvakhoz és szolgáltak a jugoszláv szövetségi hadseregben. Ennélfogva a háború kezdetén ők voltak erőfölényben, amíg a másik félnek juttatott nemzetközi segítség nem fordított a helyzeten. A városokért folyt a harc, és olyan milíciák bombázták vagy ostromolták őket, amelyeknek a logisztikai bázisa vidéken volt, amint polgárháborúkban ez gyakran megesik.”
A huszadik századi magyar helyzet hasonló volt, természetesen. A falvakban ritkán álltak össze keresztények és zsidók. Minél nagyobbak, városiasabbak voltak az egyes települések, annál intenzívebb volt területükön a keveredés. Persze a különböző „fajokhoz” tartozó egyének nemi kapcsolata nem kizárólag a házasságok keretei közt bonyolódott. De a nemzetiszocialisták rossz szemmel nézték a dolgot így is, úgy is. Ők akkor is a falusias értékrendet tartották követendőnek, ha ők maguk esetleg már városban születtek. A Szálasi Ferenc által megálmodott Hungarista Munkaállam meghatározó életformája a paraszti lett volna, szemben a tekintély-, hit-, család- és nemzetpusztítónak bélyegzett urbánus kultúrával.
A Nemzetiben Jávor Pál közös öltözőt használt egy másik nevezetes színésszel, Kiss Ferenccel. Kiss nemcsak ismert és népszerű művész volt, de szakmailag még Jávornál is elismertebb alak, akkoriban ő vezette a Színiakadémiát. A későbbi évtizedek meghatározó színészeit felvételiztette és képezte, olyanokat is, akikkel fiatalon egy színpadon álltam, meg akiket rendeztem. Persze nyilván egy végletesen konzervatív stílus jegyében játszott és nevelte játékra a fiatalokat, vagyis művészi szempontból jobb lett volna, ha más tölti be a helyét, és lehet, akkor ma jobb lenne a színház, viszont azt a körülmények nem engedték volna. A korszellemnek megfelelően Kiss Ferenc nacionalista volt, és antiszemita. Igaz, első házasságával ő is a fajárulás bűnébe esett, ám aztán jobb belátásra tért, és mindent elkövetett, hogy jóvátegye bűnét.
A zsidótörvények korában eljött az idő, hogy igazán magyarrá, vagyis kereszténnyé, vagyis zsidómentessé tegyék a honi színházat és filmgyártást. Kiss Ferenc a létrejövő Színészkamara szigorú vezetőjeként a szakma megtisztításának élharcosává vált. Ő is teljes mértékben önazonos volt. Így írtak róla: „Kiss Ferenc a magyar színpadon bronzba öntött mesteri szobra a magyar–kún ázsiai, hódító lovas fajnak, mely nyeregből parittyájával könnyedén nyilazza le a nádas süppedékeiben bujkáló ellenségeit, ferde vágású, csillogó szemével dacosan, büszkén tekint végig a sásokon, az Ural-táji hegyek zordon ormai felé, könnyű, mint a török penge, mégis férfiasan erős, mint egy kaukázusi tölgy, mely századok viharait éli túl.” Vannak olyan alakok, amelyek mindenképpen szoborba kívánkoznak, úgy látszik, a Kissé ezek közé tartozott, és hogy soha ne veszítse szem elől önnön szoborszerűségét, az öltözőjében is tartott magáról egy gipszmintázatot. Amikor egyszer Jávorban forrt a harag pályatársa iránt, és nyilván szerette volna felpofozni, bizonyos önmérsékletet gyakorolva nem a kolléga fejét, hanem a szobrot vette célba. A becses plasztika összetört. Ezért és más hasonló kitöréseiért a Színészkamara elvonta Jávor jogosultságát, hogy színpadra lépjen. Ettől függetlenül – habár valószínűleg mégse teljesen függetlenül – negyvennégy márciusában a Gestapo begyűjtési listájára is felkerült, amit állítólag egy osztrák színészkollégájának köszönhetően időben megtudott, és elbujdosott. Az utolsó Karády–Jávor-film már elkészült, de bemutatóját letiltották, másfél évvel később került közönség elé.
Elképzelem a nézőt, aki abban az időben azt latolgatja, vajon beülhet-e, s mikor, az új Karády–Jávor-filmre.
A nyilasok Karády Katalint és Jávor Pált elkönyvelték faj- és nemzetárulóként, a zsidókat, liberálisokat pedig eleve és kivétel nélkül Karády- és Jávorrajongóként, ami több szempontból is túlzás lehetett, hiszen közülük sokak tarthatták nagyra vagy többre Szeleczkyt, Murátit, Págert, Szilassyt, az új korszak új, fiatal sztárjait, és sokuk lehetett teljesen immunis a honi filmművészetre vagy általában a mozira. Negyvennégy december elején, amikor éjjelente rendszeresen kísértek turnusokat a Városmajor utca 37.-ből a Bohn-féle téglagyárba, nagy élvezettel énekeltették a zsidókkal a Téglaporos a kalapom című, akkoriban népszerű nótát, Jávor Pál slágerét. A magyar humor szép megnyilvánulásaként.
Téglaporos a kalapom,
Mert a téglagyárnál lakom.
Onnan tudják, hogy ott lakom,
Mert téglaporos a kalapom.
Én Istenem, tégy egy csodát,
Változtasd borrá a Tiszát,
Le is ülnék a partjára,
Kiinnám egy hajtókára.
Megyek az úton lefelé,
Senki sem mondja, gyere bé,
Csak a kicsi feleségem,
Hogy gyere be, te szerencsétlen!
Csodaszép allúziók derítették fel a jó kedélyű nyilasokat.
Meg lehetne írni a kor történetét színház- és filmtörténetként – minden lényeges mozzanat felvillanhatna benne. Kezdve a mozikkal, melyekből akkor több volt, mint gyerekkoromban, és gyerekkoromban is több volt, mint most. Az ostrom előtt még megvolt a Budai Apollo, a Széna tér mellett. Egyik pénztárosnője utóbb, a nyilasok fogságába kerülve számos nyilas fiatalembert ismert fel, akik mind oda jártak, éveken át tőle vették a jegyeket. Eleve mozinak készült, 850 férőhelyes létesítmény volt. Az ostrom után lebontották a súlyosan megrongálódott épületet. A szerényebb méretű Palota mozi a Krisztina körúton, a Horváth kertnél működött, és Tabán néven ma is üzemel még. Az ostrom utolsó napjaiban, nem sokkal a kitörés előtt a tizenkettedik kerületi nyilasok és a hozzájuk csapódott első kerületiek meg mások oda vették be magukat, néhányan a teremben várták be az oroszokat. Hogy a teljes vertikum képviseltetve legyen, akadt a helyi nyilasok között moziüzemeltető, valamint több fiatalember, akik a Filmlaborban dolgoztak – egyikükből idővel híres, nagyon híres operatőr lett. Társtulajdonosként maga Kiss Ferenc is beszállt a filmgyártásba.
Amikor Horthy elmozdította Sztójay nevű miniszterelnökét, és kinevezte Lakatos Gézát (1944. augusztus 29-én), egyebek mellett a színházak és színészek helyzete is megváltozott...
