NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: RÁCZ I. PÉTER
2019.06.14.
1944 márciusa: a németek megszállják Magyarországot. Még az egyik legnagyobb beszállítójuk, a Weiss Manfréd Művek konszern tulajdonosai sincsenek biztonságban. Hiszen zsidók. Bár nagyon gazdagok. Ha életben akarnak maradni, minden vagyonukat fel kell adni a menekülésük érdekében. De mit még? Závada Pál, ahogy a Hajó a ködben című új regényében, a beszélgetésünkben is elgondolkodtató válaszokat ad erre a kérdésre is.
Fenyő Miksa írja Az elsodort ország című 1944-45-ös naplójegyzeteiben, hogy ’44. március 18-án az íróasztalán hagyta a Weiss Manfrédről készített tanulmányát – ami aztán a másnapi német megszállást és házkutatást követően örökre elveszett. Önre mégis hogyan talált rá a leszármazottak, a Weiss–Mauther–Kornfeld–Chorin családi konszern SS-szel kötött paktumának története, melynek révén a zsidó származású, az ország elitjéhez tartozó család, átadva minden ingó és ingatlanát, kimenekülhetett az országból Svájcba és Portugáliába?
A történet viszonylag közismert, én is régóta ismerem, annyira egyedi háborús-vészkorszakbeli eset, hogy óhatatlanul megragad az ember fejében. Olvastam Zsolt Béla és Fenyő Miksa vitáját is, mely mindjárt a háborút követően jelent meg a Haladás című lapban, a családi paktum morális dilemmáiról, vagy a történész Karsai Elek kitűnő tanulmányát, mely a szerződés részleteibe, számadataiba is bepillantást enged. Ahogy Chorin Ferenc lányának, Daisynek a dokumentumokkal alátámasztott visszaemlékezéseit az apjáról, vagy a Kornfeld-ágon Weiss Manfréd-dédunoka, Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című tényregényét, mely elsősorban a szülei, Szegedy-Maszák Aladár és Kornfeld Hanna szerelmi levelezésén és családi dokumentumokon alapul. És – mikor már több hónapja csak e témában olvastam – éppen ez idő tájt keresett meg Rózsa János rendező, hogy filmet szeretne forgatni a Chorin-féle alkuról, készítsünk hozzá filmtervet. Még több olvasás követte a felkérést – Széchenyi Ágnes történész kutatásainak rengeteget köszönhetek –, és kezdtem felfedezni, hogy mi keresnivalóm lehet nekem ebben a történetben íróként. Láttam már a regényhőssé avatható figurákat, valamint az elbeszélői helyzeteket. Jelesül, hogy a családtörténetet egy többes szám első személyű rokoni csoport, mintegy kórusként – „mi”-ként – mesélhetné el, ami mellett az általam kitalált figurák, a Weiss-lány Helén, a férje, Artúr és a szeretője, Lola kapnának egyéni szólamokat. Ez volt a döntő, a forma megtalálása!
A „szerelmi szál” akkor legalább annyira izgatta, mint a különféle morális-társadalmi dilemmákat felvető történelmi helyzet?
Mint említettem, ez egy közismert sztori, tehát az újramesélése nem mozgatott meg annyira, ahogy például az Egy piaci nap esetében, ahol a ’46-os kunmadarasi pogrom így talán visszatalált a társadalmi emlékezetbe. Ez esetben a társadalmi-történeti dimenzió inkább jó háttér, támaszték volt ahhoz, hogy egy ilyen gazdag rokonságot, a nézetek, értékrendek, figurák széles tablóját megpróbáljam megragadni, az izgalmas viszonyaikkal, előtörténeteikkel, egymáshoz való kapcsolódásaikkal. Mikor értenek egyet vagy vitáznak a lojalitás, az asszimiláció, a szövetségkeresés, a szembeszegülés, a kiegyezés vagy a helytállás dolgában? Vagy hogy mekkora irdatlan felelősséggel jár az ország elitjéhez tartozni, származástól függetlenül? És milyen veszélyekkel jár mindez, hiszen már régen tart a háború, de ez a konszern még mindig Hitlernek szállít, nincsenek felmondva a szerződések, semmilyen formában nem fejezik ki az egyet nem értésüket a történésekkel szemben, holott tudjuk, mit gondolnak – de az üzlet, az üzlet. Így kicsit bepillantást nyer az ember abba is, hogyan lehetett vonzónak látni a háborút, a németországi folyamatokat: a felpörgő gazdaságot, a lehetőségeket, a technikába, építkezésekbe, fejlesztésekbe való beruházásokat, a jóléti intézkedéseket. Melyek mögött a kényes ízlésűek persze észrevették a korporatív állam taszító és életveszélyt hordozó elemeit...
