MÉRCE
Szerző: SZŰCS ZOLTÁN GÁBOR
2019.05.28.
Az eddigi legérdekesebbnek ígérkező EP-választás európai szinten beváltotta a hozzá fűzött reményeket: apokaliptikus félelmek bizonyultak túlzottaknak, alaptalan remények bizonyultak illúzióknak, hosszabb ideje kirajzolódni látszó trendekről derült ki, hogy valóságosak. Szép csendben az EP-választás másodrendűből alapvető fontosságú és európai ügyekről szóló politikai esemény lett.
A bal- és a jobbközép pártjai lassan gyengülnek tovább, a helyükre viszont nem egy forradalmi változásokat ígérő szélsőjobboldali tömb nyomul be, ahogy azt nekünk a szélsőjobboldali rezsimünk vezetői ígérték, hanem részben a liberálisok, részben a zöldek, miközben persze a szélsőjobb erősödése is tagadhatatlan, s van néhány igazán lehangoló helyi eredmény is.
Ha valaki markánsan baloldali elvárásokkal tekint az eredményre, okkal lehet szomorú, ha viszont valaki túlságosan sok M1-et nézett az utóbbi hónapokban, vagy Mráz Ágoston Sámueltól tanulta az európai politikát, most meg lehet lepődve. Én örülök, megkönnyebbültem, egy kis reménykedés is van bennem, miközben nem is tagadom, hogy egy szolidárisabb, optimistább, lendületesebb Európának jobban örülnék, mint ennek a mostani, inkább tanácstalanságról és bölcs óvatosságról tanúskodó választási eredménynek.
A magyar helyzet sok tekintetben hasonlít az összeurópaira, bár az összkép sokkal komorabb itt, mint általánosságban. Miért?
Először is azért, mert van egy magát a hatalomba bebetonozott állampártunk, amely korlátlan anyagi erőforrások bevetésével, elképesztő stílusban, gátlástalanul kampányolt, van egy erőforrásait tekintve gyenge és nagyrészt ötlettelen, mély válságban lévő ellenzékünk, s így nem meglepő módon a Fidesz hatalmas győzelmet aratott, zsinórban sokadszor. Mindezt úgy, hogy a rezsim politikai gépezete példás alapossággal mozgósított vasárnap délelőtt, majd még egyszer délután, minden bizonnyal nagyban hozzájárulva a rekordrészvételhez. Az MSZP lassú kivéreztetése és a Jobbik ellen nem is olyan régen indított politikai hadjárat meghozta az eredményét: mindkettő súlyos vereséget szenvedett, támogatottságuk kritikus szintre esett vissza. Eközben pedig az LMP meg is semmisült.
Másfelől viszont a Fidesz helyzete kifejezetten ellentmondásos. Miközben dominanciájuk kétségbevonhatatlan, politikai gépezetük hatékonysága az adott politikai keretek (egy tömeges csalások és durva erőszak helyett a politikai küzdőtér eltorzítására építő kompetitív autoriter rezsim körülményei) között meghökkentően rossz.
Forintmilliárdok, a média fölötti szinte teljes kontroll és rengeteg khmm kreatív politikai eszköz kellett hozzá, hogy megőrizzék a pozíciójukat egy olyan helyzetben, amikor évek óta egy jobboldali populista áttörés lehetőségéről beszélt a világ és amikor Magyarországon évek óta tartó gazdasági konjunktúra van.
Szerencsére (?) az ellenzék nincs abban a helyzetben, hogy érdemben kihívója legyen a Fidesznek, ellenkező helyzetben ugyanis a rezsim nagyon gyorsan válaszút elé kerülne: elfogadja-e az általa már így is alaposan eltorzított játékszabályokat vagy tovább halad a még teljesebb körű autokrácia kiépítésének útján. Mert ahogy a vezető kurzusértelmiségi, Lánczi András maga mondta a rezsim logikájáról: „Állítsanak bármit a liberálisok, a politika mégiscsak a hatalomról és a vezetésről szól. A hatalom pedig vagy épül, erősödik, vagy dezintegrálódik és szétesik. Ez a természete. Nincs középút.”
Harmadrészt...
