A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2019.03.03.
Az ember sokszor évekig azt hiszi egy-egy gyereknél, hogy sikerül kirángatni onnan, ahova a sorsa szerint rendeltetett. Mellette vagyunk, segítjük, mentoráljuk, támogatjuk, és mielőtt látszana a vége, hirtelen összeomlani látszik minden. Mert kiderül, kevesek voltunk. Pedig többet tettünk bele, mint bárki más. Többet, mint a család….vagy inkább mást, olyat, amiből lehetett volna másfele kanyarítani az életet. Keserves harc ez egy másféle értékrenddel, szocializációval. Sokszor nyerünk…de sokszor nem. Most úgy néz ki, mi kerültünk ki vesztesen. Bár az igazi vesztes ő. Mi csak egy csatát vesztettük el, de ő az életén változtatható lehetőséget is.
Számtalan esetet tudnék mondani, amikor, ha a családhoz viszonyítva valami nagy változás nem is történt egy-egy életútban, de a mélységek, amiket a gyerek megjárt, könnyen fordíthatták volna még rosszabbra, főleg a bűn fele a sorsát, ám ettől megmenekült. Mert mellette voltunk, és ez elég volt ahhoz, hogy egy kicsit biztosabb, stabilabb jövőkép legyen előtte. Ilyenkor felmerül bennünk: csak ennyi? Ennyit sikerült elérni? Megérte? Ám, ha végiggondoljuk a történéseket, megnyugszunk, hiszen a „mi lett volna ha nem vagyunk ott, akkor, úgy..” kérdésekben azért világosan látszik a szerepünk ebben az egészben. És néha az is eredmény, ha a még rosszabbat kivédjük, vagy megelőzzük.
Most is kereshetném ezt, de a keserűség nagyobb bennem annál, hogy pozitív kapaszkodót találjak a történetben. Pedig milyen szép lett volna! Érettségit szerezni onnan, abból a házból, abból a nyomorúságból, ahonnan azt sem értettük, honnan van egyáltalán motivációja a tanulásra, a középiskolára. Ha nem is túl fényes eredménnyel, de végig tudott sikerrel haladni a négy évfolyamon … szakmát szerezve, tervezve jövőt, munkát, sikert. Aztán a matek meg a töri nem sikerült. Matekból érettségire sem akarták engedni, de támogatást és korrepetálást szereztünk neki, és végül sikerült eljutnia addig. Ősszel azonban az érettségin nem lett meg a kettes. Újra terveztük, nem adja fel, mondta, muszáj, hogy sikerüljön, beszéltünk megint sokszor, célokról, tanulásról, jövőről, lehetőségekről.
Aztán eltűnt kicsit, majd sugárzó arccal jött a hírrel: terhes. Szerelmes, boldog, de persze, megpróbálná az érettségit, ez nem befolyásolja. Elkeseredtünk… segítettünk volna a fogamzásgátlásban is, ha szól… ha tudjuk. Az anyja nem értette a kétségbeesésünket: mi a baj? Hiszen a lány elmúlt 18 éves. Épp ideje, hogy szüljön, ő már ilyenkor….A szerelem meg ilyen. Jön utána a baba.
Alig egy hónap múlva a férfi már odébbállt. A pótérettségi díján nagyon gondolkodtunk. Hogy megéri-e befektetnünk még ezt is. A lány esküdözött, hogy tanul, megcsinálja. Tudtuk, ha most nem segítünk, soha többé nem lesz esélye sem rá. Most még van, igaz, egy mákszemnyi.
Beszéltem vele a héten, bejött a buszbérlet áráért. Kérdeztem, hogy tervezi, mi lesz így vele? Azt sem tartom valószínűnek, hogy oda, ahol laknak, kiviheti majd a babát. De ő állítja, ez nem lehet gond, nincsenek már annyian a csöppnyi házban. Bár arra, hogy hol laknak a testvérei, akik már dolgoznak, vagy hol a húga, nem ad egyértelmű választ. És különben is, majd dolgozik a közelre tervezett börtönben, és ott majd kaphat lakást is….-mondja. Próbálom magyarázni, hogy a börtön építését még el sem kezdték, a gyereke már régen óvodás lesz, mire abból lesz valami. Ha lesz egyáltalán. Akkor majd a bátyja segít -jön tőle a következő stratégiai gondolat. Most dolgozik, pár hónap csak, és majd tud felvenni valamilyen pénzt, ő nem tudja, milyet, de abból vesz majd egy házat, és nekiadja… Mondta. És amit a bátyja mond, az úgy lesz.
Látom a szemén, hisz is benne. Csak ne láttam volna már annyi ilyen ”majd veszek neked egy házat…”-ígéretet.
Miből fogtok élni? – faggatom tovább. A gyesből meg a családi pótlékból ketten? Ránt egyet a vállán, és ilyeneket mond: majd lesz valahogy. Mindig van valahogy. Az ember maga formálja a sorsát. Ő sem így akarta, de már így van. Az Isten neki ezt osztotta. És az a férfi mást ígért.
Kifogyok a kérdésekből, nézem, ahogy mindenre van válasza, ha rámutatok a tartalom valószerűtlenségére, ellentmondásosságára, kockázataira, érvel mással. Mosolyogva, azzal a viszonyulással, amivel az anyja bír, azzal a természetes magabiztossággal, amivel csak ők tudják felvállalni a csöppségeket, a „majd lesz valahogy” számukra biztosnak tűnő bizonytalanságában.
Aztán elsiet, korrepetálásra. Azt mondja, most van ideje, tanul.
Lehet, hogy sikerül leérettségiznie. De ezzel sem lesz előrébb, mert abból az élethelyzetből, lányanyaként, egy gyerekkel, nem fog tudni lépni. Visszahúzza minden. A családból ő lett volna az egyetlen, aki tanultabban, szakmával lépett volna ki az életbe.
Vannak ilyen lányaink. Akik elvégezték a középiskolát, a végét már terhesen, vagy gyerekkel. Egyikük sem tud a végzettségből profitálni. Ugyanabban élnek, ugyanaz a lehetőségük, mint azoknak, akik be sem fejezték a sulit, akik tőlük is hamarabb szültek. Helyhez kötötten, maximum a közmunkára várva.
Mégis, hinni akarom, hogy volt értelme. Hogy talán ők már mást örökítenek át. Talán bennük marad örökre az elveszített lehetőség érzése. Valami abból, hogy ők már a kapujában voltak valaminek. Egy ígéretesebb jövőnek. És ezért ők már nem azt bizonygatják majd, hogy a gyerek szülésének 18 évesen már itt van az ideje…hanem azt, hogy a tanulásra a koronát a végzettségnek megfelelő munka teszi fel, ami más egzisztenciát teremthet.
A fiúknak sem egyszerű a generációs szegénységből másfajta útra lépni, mint amin a szüleik járnak. Mégis, nekik valahogy könnyebben megy. A lányokat még több szál húzza vissza. A női szerepek furcsán öröklődnek át. Furcsa kör, a fellángoló szerelem, az otthonról menekülés, amiben mindent felrúgva vakon rohannak az első férfi karjába, aki biztonságot, szeretetet ígér, majd az oda visszatérés a függőségben megélt kötődések következményeivel. Egy gyerekkel, vagy többel. Innen lépni pedig már nem lehet. Esélytelenek.
Ezen a területen a legkisebb a haladásunk. Mert itt halmozottan jelenik meg minden.
Beszéltem a múltkor a nők helyzetéről a családban az asszonyokkal. Mert az én szocializációm mást diktál, és nehezen viselem, ha látom pl. az igazságtalanul alárendelt helyzetüket, szerepeiket. „Nálunk így van”-mondták. „Ez a szokás, nem tudunk ellene tenni.” „Akkor legalább abban erősítsetek meg, hogy a lányaitoknál más lesz.”-kértem. „Az biztos.”-bólogatnak. Bár tudnám elhinni nekik.
