Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2019.01.18.
A szakszervezetek tárgyalni akarnak, betartani a törvényes rendet. Kivel akarnak tárgyalni, miről?
Azt mondják, fél a csúti futballista, most már fél. Persze, hogy fél. Végig fogja rettegni az életét, amióta megszületett, mást sem tesz. Mi várható egy gyáva, mindenre alkalmatlan, törvényeken és emberire hasonlító létformán kívül élő, lángoló gyűlöletrakástól? De úgy különben mi a fenétől félne? A Szél Bernadett és Hadházy Ákos cirkuszi excentrikus duótól meg a néhány tornából felmentettől? Vagy attól a "tömegtől", ami nem éri el a lakosság számának a nulla egész egytized százalékát sem? Az erőszakszervezetek név szerint ismerik mindegyiküket, mindent tudnak róluk, azért nem bántják őket, mert veszélytelenek. Soha a világtörténelem során nem érezhette magát ilyen biztonságban egyetlen despota sem, soha ilyen szilárd nem volt egyetlen diktatórikus berendezkedés sem. Idegállapotomtól függően vagy begurulok vagy nevetek, amikor azt hallom taglalni, ez itt diktatúra-e. Ahhoz nagyon hülyének kell lenni, hogy valakinek ez kérdés legyen. Csak azt kellene észre venni, hogy a diktatórikus módszereket azért nem alkalmazzák minden téren, mert fölösleges és fárasztó. Miért kellene fenyegetődzni? Zavartalanul működik minden, amire berendezkedtek. Azzal szoktuk nyugtatni, biztatni magunkat, hogy az ilyenek váratlanul szoktak összeomlani. Lehet. De ez itt nem fog, mert nincs neki semmi oka az összeomlásra. Ez itt mindenkinek tetszik. Az a néhány hőbörgő direkt jól jön, ha nem volnának, valami hasonlót mesterségesen kellene létrehozni, mert így lehet hivatkozni rájuk, hogy itt még elégedetlenkedők vannak.
Fel tetszik háborodni, mikor a formátlanra hízott alak azt dödögi a baromi beszédhibás hangképző szerveivel, hogy a tüntetőknek nincs társadalmi támogatottságuk. Tetszik sorolni százalékokat. Pedig tényleg nincs. Semmiféle társadalmi támogatottsága nincs semmiféle elégedetlenkedésnek. Hiszen még azok sem érzik, hogy nekik igazuk van, akik elégedetlenek. Az ország feléről beszélnek, hogy ők az országnak már a nagyobbik fele, mondják a másik emberre nézve, hátha kapnak egy helybenhagyó pillantást, annyira bizonytalanok ebben is. Holott nyilvánvaló, hogy ennek a gazember bandának fénykorában, a legnagyobb rajongáskor sem volt harmadnyi támogatottsága, mint ahogyan ahhoz sem kellenek az én hajdanvolt kapcsolataim, hogy valaki tudhassa, tavaly áprilisban a szavazatok töredéke volt az övék, nem érte el az egymilliót sem. Ma mégis minden "mértékadó", azaz velünk egyetértő fórum az ország feléről beszél. Itt nincs diktatúra, a csúti futballista nem antiszemita, viszont tehetséges politikus és így tovább. Egy ilyen népben hol is tetszik keresni a bármilyen támogatottságot?
Majd március 14-én. Esetleg. Ha a kormány méltóztatik engedélyezni. De ha nem, jó lesz nekünk valamelyik szép nyári éjszaka is, majd csöndben maradunk, persze, hogy senkit ne zavarjunk, és ha esetleg sokallni tetszik a félpályás útlezárást, majd kiválasztunk egy jó kis földutat valamelyik patakparton, azt lezárhatjuk, ott a levegő is kellemesen páradús.
Többször mondtam már ezt is: menjen, aki még teheti. Maradunk itt elegen, akik végig nézik az ország kimúlását. Ez a szerencsétlen nép nem méltó és nem alkalmas másra, soha nem is volt, már régen túlélte önmaga minden lehetőségét. Az összeomlás viszonylag gyors lesz és a legkevésbé sem látványos. Leszünk páran, akik megsiratják. Néhány hozzám hasonló vén hülye, akik hajdan tele voltak illúziókkal, akiknek jelentett valamit Vörösmarty és Bartók. Akik ide még folyton haza akartak jönni.
Menjenek innen.
