TGM: NÉGY VÁLASZTÁS EURÓPÁBAN (2)

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2019.12.31.

Azok a társadalmi átalakulások, amelyek ’68-ban, majd az olaszországi osztályküzdelmekben[1] szembeállították az új baloldalt a „jóléti állammal” és a „fogyasztói társadalommal”, azaz a keynes-i gazdaságpolitika kompromisszumával, tehát a nyugati kommunista és szociáldemokrata pártokkal és szakszervezetekkel (s ezért végső soron a Szovjetunióval) – tehát a marxi kommunizmus eszméje elszakadt (megint) az empirikus osztálytudattól, mint a II. Internacionálé idején – , végül odavezettek, hogy mind az új baloldal, mind a tradicionális munkásmozgalom fölbomlott, ráadásul a baloldali értelmiség masszívan átvonult jobbra (annak idején beleértve engem egy darabig).

Ami akkor megalkuvásnak tetszett (compromesso storico), az ma „radikalizmus”-nak látszik (részleges államosítások, progresszív adózás, kiterjesztett társadalombiztosítás: Corbyn, Sanders).

A mai baloldali társadalomtudomány és publicisztika zöme megfeledkezik róla, hogy amit Mannheim Károly és Polányi Károly[2] a XX. század első harmadában megírt – azaz hogy a szabadkereskedelmi („piaci”) és védővámos-etatista-tervező gazdaságpolitikai ciklusok hullámzóan váltakoznak, ez a modern kapitalizmus két ismétlődő változata, és hogy a tervező-újraelosztó, a gazdaságba egyenlősítő céllal beavatkozó, államosító kapitalizmus is kapitalizmus – ma is érvényes.

Rendkívül jellemző, hogy a kurrens baloldali retorika szerint – majdnem pontosan úgy, ahogyan a szélsőjobboldalon – az ellenfél nem a kapitalizmus mint olyan, hanem a „neoliberalizmus”, a „globalizáció”, a „multinacionális vállalatok” (kulturális megfelelőik: a „multikulturalizmus”, a „kozmopolita elitek” stb., tartalmilag ugyanezt nevezi „kulturális marxizmusnak”, Romániában „szexomarxizmusnak” [!] vagy újabban „zöld kommunizmusnak” a szélsőjobb), azaz minden, ami nemzetközi, mintha a tőke nem lett volna mindig nemzetközi (a „nemzetinek” tetsző imperialista konfrontációk is nemzetköziek, csak másképp)...

ITT OLVASHATÓ