Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2019.12.30.
Az európai választások liberális-zöld áttörésének[1] az oka a korábbi áttörés volt: az európai (általában fasisztoid, de mindenképpen szélsőséges) jobboldal sikere, amelynek az egyik oka a menekültprobléma volt és maradt.[2] De miért éppen a zöldekre és liberálisokra szavaztak az antifasiszták és az európai földeralisták? Miért nem a szociáldemokratákra vagy a baloldali szocialistákra?
Ez a vezérmotívum hatja át ennek az évnek (2019-nek) a történetét. Ugyanis az európai, észak-amerikai, latin-amerikai, ázsiai politikának a két legfőbb – és párhuzamos – jelensége a szélsőjobboldal nagy sikere és a hagyományos (főleg szociáldemokrata, újraelosztó) baloldalnak, a hagyományos munkásmozgalom maradékának a bukása.
Ennek az egyik, bár nem a legmélyebb oka a szociáldemokrácia habozása volt az etnikai és dzsenderproblémák tekintetében: választási okokból (a szociáldemokrácia munkás-szavazóbázisának fokozódó etnicizmusa[3] és a prekárius, „mélyszegény”, fogyatékos, szociális ellátott, nyugdíjas, főhivatású anya, háztartásbeli, munkanélküli riválisokkal folytatott politikai küzdelme az állami juttatásokért, ellátásokért és hozzáférésekért) a klasszikus középbal a menekült, bevándorló, vendégmunkás populációk iránti nagy népi ellenszenv hatására megingott antirasszista és következetesen egalitárius meggyőződései tekintetében, és itt két tűz közé került.
A fiatal értelmiségiek, az egyetemisták és gimnazisták, médiamunkások, kutatók, művészek, az állami alkalmazottak (akik ma elsősorban szociális munkások, egészségügyi és közigazgatási dolgozók, pedagógusok stb.), akik általában antifasiszták, feministák és környezetvédők (és Európában többnyire európai föderalisták), a következetes egalitarizmust és internacionalizmust várták el pártjuktól és képviselőiktől, a pusztán a népjóléti (újraelosztó, munkahelyvédelmi, munkaügyi) funkciókra redukált „szocializmust” igénylő, a marxizmustól elszakadt (elszakított) munkásság viszont nem.
A munkásság a szociális versenytársakkal (és nem elsősorban a tőkével) szembeni védelmet igényelte pártjaitól, ezek a versenytársak azonban az egykori „lumpenproletár” és bohém értelmiségi kisebbségből a tőkevagyon nélküli lakosság többségévé váltak.[4]
Az európai választásokon elsősorban az európai politika iránt érdeklődők szavaznak, és ennek a különleges csoportnak az összetétele persze más, mint a hatalmi szemszögből relevánsabb nemzeti parlamenti választások közönsége. Több a nagyvárosi és a fiatal választó, több közöttük a nő. Ezeknek a kategóriáknak fontos az integrális egyenlőség (tehát nemcsak az ipari, kereskedelmi, közlekedési, szolgáltatási, tehát az ún. fizikai dolgozók közvetlen osztályérdeke), bár többségük szeretne olyan pártot, amely egyszerre képviselete a „kék galléros” munkásosztálynak és a muszlim és más ázsiai és afrikai (kisebbségi) populációknak, a melegeknek, amely feminista, nem xenofób, és í. t. A szociáldemokraták ingadozása ebben nem volt számukra megbocsátható, miközben a kapitalizmussal háborítatlan békében élni óhajtó szociáldemokráciát osztálypolitikai szempontból is gyanú, bírálat és gúny érte.
A munkásság pedig mindeközben egyre inkább a jobboldalra kezdett szavazni. Dominic Johnson sajnos csak németül megjelent, kitűnő cikke[5] mutat rá arra, hogy még a fizikai dolgozók, „a hagyományos munkásság” oldalán álló Labour (a brit Munkáspárt, tkp. Munkapárt) se folytatott – mindenekelőtt a lakáspolitikában – munkásbarát politikát ott, ahol településeket irányít; a berlini lakbérstop is csak a Die Linke és a zöldek támogatásával volt lehetséges...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.