Szerző: ZILAHI SEBESS PÉTER
2019.11.29.
Hetvenöt évvel Magyarország német megszállása után az akkori magyar külpolitika ismét felkeltette néhány történész érdeklődését. A viták központjában egy balkáni partraszállás feltételéhez kötött fegyverszünet keresése áll. Sokan e partraszállás lehetőségét angolszász megtévesztésnek vélték, olyan cselnek, amely arra volt hivatott, hogy Magyarországon tartson több Wehrmacht‑hadosztályt, amely egyébként a közelgő normadiai partraszállás kivédésére lett volna bevethető. Az erről folyó vitában az az állítás is elhangzott, hogy az angolszászok részéről mindez nem csupán csel volt, hanem cinikus provokáció is, és annak ellenére kitartottak e terv lebegtetése mellett, hogy tudták, milyen következményekkel járna a magyar lakosság – különösképpen a zsidóság – számára a német megszállás. Ez be is következett a rettegett következményekkel együtt.
Valóban ügyes és cinikus angolszász csel volt a Balkán‑terv? Közösen hajtották végre a megtévesztést az angolszászok? A témát érintő tanúvallomások és tanulmányok1 alapján – eltekintve néhány azt valószínűsítő okmánytól – mind a két kérdésre csak nemleges választ lehet adni. Winston Churchill és Delano Roosevelt, amellett, hogy mindketten meg akarták nyerni a háborút, a katonai és politikai stratégiai kérdésekben mély vitában állt egymással a háború alatt, különösen a casablancai konferencia után.
Még mielőtt az Egyesült Államok beszállt volna a háborúba, Roosevelt 1941 augusztusában nagyon tisztán megfogalmazta, hogy az Egyesült Államok érdekei eltérnek az Egyesült Királyság érdekeitől: „...az angolokkal első perctől fogva tudatnunk kell – mondta Roosevelt Elliott fiának –, hogy nem szándékunk a jó Charlie szerepét eljátszani, akit – miután kihúzta a Brit Birodalmat a csávából – megint félre lehet állítani.” „Nem tudom elfogadni – mondta később Churchillnek –, hogy a leigázó fasiszta uralom ellen harcoljunk, ugyanakkor a maradi gyarmati politika béklyóiban szenvedő többi népet ne szabadítsuk fel.” E szavak értelmében elrendelte, hogy az angolok kapjanak meg minden szükséges segítséget, de csak annak fejében, hogy megszüntetik a gyarmataikkal fenntartott kedvező kereskedelmi preferenciák rendszerét, és korlátlanul megnyitják határaikat az Egyesült Államok kereskedelme előtt. Három hónappal később, már az amerikai hadba lépés után világossá vált, hogy Rooseveltnek személyesen meghatározott katonai és politikai stratégiája volt, és – mint ahogy azt amerikai történészek is elismerik – ennek kialakításában úgy a Külügyminisztériumát (State Department), mint a titkosszolgálatát és a legfelső hadvezetést mellőzte. Nem állja meg a helyét az a feltételezés, hogy a háború megnyerésen kívül közös „angolszász” érdek létezett volna. A Roosevelt által meghatározott irányvonal nem volt összhangban a Churchill által képviselt brit katonai stratégiával és brit érdekekkel. Komoly tévedésekhez vezethet az a feltételezés, hogy az amerikai State Department vagy titkosszolgálat dokumentumai határozták volna meg vagy akár markánsan befolyásolták volna az elnök elképzeléseit. Tévedésekhez vezet, ha figyelmen kívül hagyjuk a Churchill és Roosevelt közti konfliktusokat, és egy feltételezett közös „angolszász” politikai és katonai stratégiából akarunk következtetéseket levonni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.