Szerző: GYÜKERI MERCÉDESZ
2019.12.01.
Az elmúlt évtizedek egyik legeurópaibb politikusa vonul ma, pár nappal 65. születésnapja előtt nyugdíjba, ám az legalábbis kétséges, hogy neve ott lesz-e az Európai Unió dicsőségtábláján. Az biztos, hogy az unió legviharosabb időszakában próbálta egyben tartani a közösséget, és ez sokak meglepetésére sikerült neki, még ha ehhez sajátos módszereket is kellett alkalmaznia.
„Jean-Claude Juncker lesz az Európai Bizottság következő elnöke, pedig senki nem akarja őt” – így írt öt évvel ezelőtt a luxemburgi politikus megválasztásáról az Economist. A brit lapot nem lehet EU-ellenességgel vádolni, de Junckernek leginkább két dolgot róttak fel. Először is a csúcsjelölti rendszert, amely az EP-választás eredményéhez kötötte nem csak azt, hogy melyik párthoz tartozzon a bizottság elnöke, de magát a személyt is meghatározta – legalábbis 2014-ben, először és utoljára ebbe David Cameron brit kormányfő kivételével végül mindenki belement. A második bírálat ennél is érdekesebb: a Benelux-nagyhercegséget 18 éven át vezető, az EU hatalmi központjában hagyományosan nagy befolyással bíró, ám a nagyközönség számára jobbára ismeretlen politikus esetében attól tartottak, hogy politikusi múltja sem az unió megújítására, sem arra nem teszi képessé, hogy visszaszerezze az emberek bizalmát az integráció iránt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.