Szerző: HORN ANNA
2019.12.26.
A menekülteknek, bárhonnan jöjjenek és bárhova tartsanak is, bármilyen legyen a bőrük színe vagy a vallásuk, azt kívánom, találják meg azt a legelső befogadó helyet, ahol ételt, takarót, orvosi ellátást kaphatnak addig is, ameddig kiderül, hogyan alakulhat a továbbiakban az életük. Ők nem turisták, akik ki tudják fizetni a szállodai szobáikat és az étkezésüket nagyszerű hazánkban. Ők szétbombázott városokból, felégetett falvakból, terror és nincstelenség körülményei közül menekülve keresnek egy másfajta létezést. A drog- és embercsempészek, a bűnözők, a gyilkosok és merénylők kerüljenek kiszűrésre – azután a börtönbe vagy a megfelelő büntető intézménybe. Nekik hirtelen nem tudok mit kívánni, talán csak azt, legyen elég idejük elgondolkodni azon, vajon tényleg jó úton járnak-e.
A nyugdíjasoknak azt kívánom, tudjanak olyan ételt főzni az ünnepek alatt, amit szeretnek. Legyen elég a pénzük zöldségre a húslevesbe, például. A fehérrépa ma luxuscikk Magyarországon, a krumpli is majdnem az. Azt kívánom, ne sakkozni kelljen azzal, mire elég a nyugdíj, piruló arccal visszautasítani a pár dekával több felvágottat: esetleg narancsot vagy egyéb gyümölcsöt csak ajándékba kapni, ha kicsit jobban megy a leszármazottaknak. Azt kívánom, jusson utazásra, könyvre, színházra sok ledolgozott évtized után. A spanyol nyugdíjasok hónapok óta az utcákon követelik a méltó nyugdíjat, sok tíz- vagy időnként százezren. Ebből is látszik, nem csak magyar a probléma, de az is látszik, hogy összefogás nélkül ebben (sem) lehet eredményt elérni.
A talán még létező középrétegnek azt kívánom, gondolkodjon el. Azon, vajon tényleg elég-e a hatalmas képernyős TV, a hitelből vett autó, a „megjárja” munkahely (ami legalább van), az „évente eljutunk …ba, …be családostul”, az állandó aggodalom azon, mi lesz akkor, ha valami nem úgy alakul, mint eddig. Lehet-e valamit tenni az állandó frusztráltság, a „kapaszkodom abba, amim van, a többiek is küzdjenek, ahogy tudnak. Oldják meg, nem az én bajom” és ehhez hasonló mentalitáson. Mindenki a saját kis várát védi, és fokozatosan be is zárkózik abba a vélt biztonságba. Amit holnap kihúzhat a magyar politika a lábuk alól vagy a bankszámlájukról, ha ahhoz támad úri kedve. A vár meg fog inogni, akár össze is omolhat. Érdemes odafigyelni mások szerencsétlen sorsára, mert soha nem lehet tudni, mikor ér utol bárkit valami hasonló. A szerencse sokkal kevésbé adakozó kedvű, mint a baj. A „mi megvagyunk” homokba dugott fejű hozzáállás jó lehet, ideig-óráig, de semmit nem ígér a holnapról.
Az értelmiségnek Magyarországon azt kívánom, találjon vissza eredeti feladatához, bújjon elő a nihilből, és tegye a dolgát. Írjon, énekeljen, kiabáljon, tiltakozzon, amilyen fórumokon csak tud. Mert ha nem teszi, a következő, 2022-es választásokra beígért „legdurvább, legmocskosabb, legleglegebb” Fidesz-kampány letarolja az országot, és a már ma is majdnem teljesen bebetonozott hatalom elszívja előlünk még az oxigént is. Sok feladat van, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy reménytelen a helyzet. A „mocskon kívül akarok maradni” egy nézőpont – de ha azt követjük, az egész ország minden szegletét beborítja a fekália. És nincs más mód, mint a tudás felhasználása, az információ megosztása, a kérdések és kételyek megválaszolása – nap mint nap. Elbújva ezeket nem lehet megtenni. Ezért kívánom – és várom – a magyar értelmiségtől, hogy a 2020 legyen egy aktív év a közéletben részükről.
A nagyoknak, mármint az ország vezetőinek is illene kívánni valamit. Így hirtelen semmi nem jut eszembe. Azt gondolom, már most is megvan mindenük – és tudom, nekik ennyi sem elég. Ezen nem érdemes lamentálni, mert az ő cipőjükben olyan kevesen járunk, hogy bátran merem törpe minoritásnak nevezni őket. Nincs szükségük a jókívánságaimra.
Mindenki másnak szebb és boldogabb 2020-as évet kívánok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.