VOLT, AMIKOR MAGYARORSZÁG NEM KICSINEK, HANEM NAGYHATALOMNAK KÉPZELTE MAGÁT

G7.HU
Szerző: UNGVÁRY KRISZTIÁN
2019.11.13.

Elterjedt közvélekedés szerint Magyarország egy kicsi ország. Egy ország mérete – akár kiterjedését, akár lakosságszámát nézzük – természetesen mindig relatív. Magyarország mindkét szempontból az erős középmezőnyben foglal helyet. Népesség szerint Európában Magyarország 48 országból a 18-as helyezést éri el. Ehhez képest széles körben tartja magát az a nézet, hogy Magyarország a kisebb országok közé tartozik.

Mindez nem volt mindig így. Az alábbi írás arra tesz kísérletet, hogy a magyar önértékelést ebből a szempontból történelmi keretbe helyezze.

A XIX. század közepéig Magyarország inkább nagynak számított. Kiterjedése alapján a török háborúkig Európa harmadik legnagyobb hatalma volt Franciaország és Spanyolország után. Az ország három részre szakadása ugyan súlyos krízist jelentett, de az erdélyi fejedelemség is nagyobb volt, mint Cseh- és Morvaország vagy Németalföld. Csak a német és olasz egység szorította Magyarországot némileg hátrébb, azonban a trianoni békeszerződésig Magyarországot mérete és ipari potenciálja alapján is a nagyobb hatalmak közé sorolták.

Johann Gottfried Herder német író a XVIII. század végén írt „Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról” című művének egy odavetett mondatában feltételes módban a magyar nyelv elenyészésének lehetőségét említette. Hozzá kell tennünk, ekkor a magyar királyságban a magyar etnikum aránya a 40 százalékot sem érte el. Herder „jóslata” – ami valójában egyáltalán nem jóslat volt, hanem csupán egy lehetőség említése – a XIX. század elejétől igen jelentős hatást gyakorolt a magyar szellemtörténetre. Önmagában érdekes, és a magyar lélek egyensúlyzavaraira utal, hogy miért kreáltak feltételezéséből jóslatot. Kazinczy Ferenctől kezdve hosszú azoknak a sora, akiket a nyelvi, etnikai vagy politikai nemzethalál víziója befolyásolni tudott – elég, ha csak a Szózat soraira gondolunk („A sírt hol egy nemzet süllyedt el…”).

A kiegyezés után a „nemzethalál” víziója visszaszorult. A kor értelmiségijei nem a magyarság fogyásának, hanem gyarapodásának lehettek tanúi. Néhány évtized alatt a kapitalista átalakulás teljesen megváltoztatta az ország képét, 1910-re a magyarság aránya 50 százalék fölé emelkedett. A kiegyezés után gyakorlatilag állandósuló közjogi viták mind arról tanúskodtak, hogy a magyar politikai döntéshozók éppenséggel nem kicsinek, hanem nagynak képzelték saját országukat és folyamatosan többet követeltek annál, mint amire az osztrák udvar hajlandó volt. Felvethető ezzel kapcsolatban, hogy a kiegyezés legnagyobb hibája nem abban ragadható meg, hogy túl keveset, hanem pont fordítva, túl sokat adott a magyar félnek, amely ezen felbátorodva lehetőségein messze túlmutató álmokat kezdett dédelgetni.

Ezekben az álmodozásokban a magyar politikai elit jelentős része osztozott. Mint ahogyan Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat című kiváló tanulmányában bemutatta, Chorin Ferenctől, a Gyáriparosok Országos Szövetsége elnökétől Teleki Pálig igen sokan gondolták úgy, hogy a magyarság nemcsak arra képes, hogy nemzetiségeit néhány évtizeden belül tökéletesen asszimilálja, hanem ezen túlmenően kultúrpolitikai misszióra is hivatott a Balkán területén, amelyet egyfajta „közel külföldnek” képzeltek el. Rákosi Jenő drámaíró 30 milliós magyarságról vizionáló műveket írt, Jászi Oszkár pedig 1915-1916 között a Balkán magyar vezetéséről jelentetett meg tanulmányokat. A magyar nagyhatalmi ábrándok leginkább a 600 milliós magyar-török-sumér rokonságot hirdető turanizmus ideológiájában jelentek meg: ebben a magyarságra egyfajta hídszerep várt volna a nyugati civilizáció és a keleti értékek közvetítése terén.

Az elvesztett világháború elvileg kijózanodást hozhatott volna. Nem így történt.

A vesztes politikusok többsége nem azt szűrte le, hogy a kitűzött célok túlzóak voltak, hanem azt, hogy a magyarosítást nem folytatták elég erőszakosan...

ITT OLVASHATÓ