Szerző: BAJOMI-LÁZÁR PÉTER
2019.11.08.
Hol a határ?Propaganda vagy újságírás? Az évtizedes vita újra fellángolt Magyarországon most, amikor az ellenzék az önkormányzati választáson több nagyvárosban legyűrte a kormánypártokat, és polgármestereinek dönteniük kell arról, mit tegyenek az Orbán-kormányt támogató helyi lapokkal. Az új budapesti főpolgármester például azt mondta egy interjúban: felülvizsgálja a Lokál című ingyenes bulvárlapnak a közlekedési vállalattal kötött szerződését, amely szerint egyedül ezt az újságot lehet a BKK által ellenőrzött közterületeken terjeszteni. Karácsony Gergely szerint a Lokál nem más, mint „teljesen hazug propagandaanyag”.1 Olyan hírlapról van szó, amelyről bíróság mondta ki: több esetben megtévesztette olvasóit, amikor neves ellenzékieket lejárató álhíreket terjesztett.
A „propaganda vagy újságírás?” kérdése természetesen legitimációs kérdés is. Az ellenzéki választóközönség jó része valóban úgy vélheti: a Fideszt támogató média csupán propagandát folytat, a dezinformáció eszköze, ezért most, az önkormányzati választási győzelem után indokolt minden lehetséges módszerrel fellépni ellene; jogos például korlátozni a terjesztését. Ha azonban mégsem húzódik éles határ a propaganda és az újságírás között, akkor az előbbire is ugyanúgy vonatkozik a szólásszabadság joga, mint az utóbbira, és az a városvezető, aki fellép a Lokál ellen, hasonló eszközökhöz folyamodik, mint amilyeneket a Fidesz vetett be az elmúlt tíz évben a vele szemben kritikus média ellen (például a Klubrádió vidéki sugárzási engedélyeinek megvonásával).
Az álhírek (vagy ahogyan korábban mondták: rémhírek, hírlapi kacsák, városi legendák, konteók) terjedése sokakat aggaszt. A digitális korban az online fake news tömeges megjelenése jól láthatóan változtatta meg a nyilvánosságot. Érdemes lehet azonban emlékeznünk arra, hogy nem mai találmányról van szó. A hamis hírek terjesztését tiltó első rendeletet 1275-ben hozták Angliában – bizonyára nem ok nélkül. A kártékony vagy kevésbé kártékony álhír végigkísérte a média történetét. Ilyen volt például a Central Park állatkertjéből állítólag elszabadult veszélyes vadakról szóló beszámoló (New York Herald, 1874), a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei”-ről hírt adó koholmány (Znamja, 1903), a svájci „spagettiszüretről” közzétett tudósítás (BBC, 1957), Hitler később hamisítványnak bizonyult „naplója” (Stern, 1983), a már gyerekként kábítószerfüggővé vált, ám a valóságban sosem létezett Jimmyről szóló, utóbb a Pulitzer-díjat is elnyerő riport (Washington Post, 1980) vagy épp az ifjabb Bush-t hírbe hozó, majd fabrikációnak bizonyuló Killian-dokumentumok közlése (CBS, 2004). E történetek nemcsak zuglapokban jelentek meg, hanem tekintélyes médiumokban is. Az online hírforrások precedens nélküli bősége azonban médiatörténeti perspektívából szemlélve is új helyzetet teremtett. Elérkeztünk a post-truth világba: az egymással versengő, nemegyszer légből kapott narratívák olyan párhuzamos univerzumokat vetítenek a közönség elé, amelyeknek egyre kevésbé van közös halmazuk, az olvasó pedig nemegyszer képtelen megfejteni, kinek higgyen. A média polarizálódása a demokratikus kohézió teljes felszámolásával fenyeget.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Fideszhez informálisan kapcsolódó médiumokat nagyrészt az adófizetők pénzéből (elsősorban állami szervezetek és vállalatok hirdetéseiből) finanszírozzák, így – akárcsak a politikai rendszerben – a médiarendszerben is egyenlőtlen játéktér alakult ki. Ez már rég nem az a liberális gondolkodók által elképzelt szabad médiapiac, amelyen a különböző gondolatok egyforma eséllyel versengenének a közönség figyelméért. A Fidesz – és csendestársa, a KDNP – szorgos munkával olyan kliensi–patrónusi médiarendszert épített ki, amely függőségek és kiváltságok szövevényes hálózatán nyugszik, és amely kétségkívül a sajtóetika fősodrával ellentétes újságírói praxisoknak kedvez. A médiarendszer az etikus újságírást bünteti, és az etikátlan újságírást jutalmazza. A piacot torzító állami beavatkozás természetellenes szelekcióhoz vezetett. Az etikátlan újságírás sikeres adaptációs stratégiává vagy – cinikusabban fogalmazva – profitábilis üzleti stratégiává vált.
Helyes-e tehát felszámolni az olyan lapok részleges monopóliumát, mint a Lokál, s ha igen, mi ennek a legjobb módja? Vajon valóban a szerződésbontás-e a megfelelő eszköze egy olyan médiapiac megteremtésének, amelyet már a természetes kiválasztódás jellemezne, vagyis amelyen már a közönséget valóban legjobban szolgáló újságírói gyakorlatok lennének sikeresek?
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.