Szerző: Határátkelő
2019.11.11.
Akárhová is érkezik meg az ember új életet kezdeni, az első hetekben szinte biztosan elfogja az „úristen, mibe keveredtem” érzése. Nem volt ezzel másként Viktor sem, pedig biztos állásba ment New Yorkba, igaz, az első hetekben a család nélkül. (Történetének első, magyarországi részét itt olvashatja el az, aki esetleg lemaradt volna róla.)
„Késő este érkezett meg a gép a JFK-ra, ami az én időérzékem szerint már bőven hajnal volt. A repülőtér elég lepusztultnak tűnt Ferihegyhez képest, ami annyira nem volt nagy meglepetés, tekintve, hogy számos lepusztultabb repteret láttam már elvileg fejlettebb országokban. Mégis, a lelkemmel azt akartam látni, mekkora jó üzlet volt az országcsere, aminek a része lenne, hogy már ránézésre menőbb, azonnal az elején.
Határellenőrzés, óriási sor. Ez normál esetben nem ijesztene meg, csak mennék a csillagos EU tábla fele, ami a rövidebb, „átfutó” sort jelenti. Most odakullogok a kilométer hosszú, mozdulatlan sor végére, majd oldalra fordulva nézem, ahogy a szerencsésebbek eltűnnek a nekik szóló tábla irányába. Ábrándozok egy kicsit, hogy majd egyszer én is, aztán visszafordulok oda, ami egyelőre az én helyem.
Órányi várakozás, elérek a sor elejére. A határőr egykedvű, neki is késő van már. Unottan gépelget valamit, leveszi az ujjlenyomatomat, átnézi a konzulátuson agyonpecsételt papírhalmazomat, majd a vízumnál kinyitja az útlevelem.
Kicsit rábillen az egyensúlyával, „katt-katt”, belenyomja a pecsétet. Uhh ez azért most király hang volt. „Welcome to the United States”, mondja, én pedig egy pislantással és egy mosollyal nyugtázom, majd átlépek a láthatatlan, ott sem lévő burkon. Be az új világomba, amiről lényegében semmit sem tudok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.