Szerző: SZELESTEY LAJOS
2019.11.24.
Madeleine Albright Orbán Viktor példáját teljesen tipikusnak tartja abból a szempontból, mennyire visszájukra fordulhatnak a dolgok a politikában, hiszen a magyar kormányfő a rendszerváltáskor ellenzékiként az egész Nyugat kedvence volt, aztán mi lett mára belőle. A volt amerikai külügyminiszter, egykori német kollégájával, Joschka Fischerrel együtt másfél órás előadást tartott a CEU új bécsi campusán, „Elkerülni a falakat, 1989 tanulságai” címmel. Úgy fogalmazta meg mondandóját, hogy a demokrácia nem mindig teljesítette, amit ígért. Fischer az időnként jelentkező visszaesésektől függetlenül derűlátó, de hozzátettei, hogy Európának az eddiginél több katonai és anyagi kötelezettséget kell vállalnia a NATO keretében, különben kopogtat az ajtón Kína. Szerinte Oroszországot az vezérli, nehogy a kijevi felkelés megismétlődjön a Vörös téren. Albright szomorúan figyeli, mi történik manapság az Egyesült Államokban. Úgy fogalmazott, hogy sír a Szabadságszobor. Merthogy falakat építeni nem felel meg az amerikai hagyományoknak, illetve értékeknek. Ezt Soros György is így látja, tette hozzá az újság.
Timothy Garton Ash azt sürgeti, hogy mondjon le Merkel – Németország és Európa érdekében, mert kormánya csak nyugodt időkben képes érdemi munkára, ám nem látszik rajta, hogy meg akarna birkózni a mostani óriási feladatokkal. A szerző, aki oxfordi egyetemi tanár és a földrész ügyeinek nagy szakértője azt kifogásolja, hogy Berlin jelenleg igen ráérősen viszonyul olyan kihívásokhoz, mint a Brexit, a populizmus, Trump, Putyin vagy a klímaváltozás. Pedig itt sürgősen lépne kellene, ám a kancellár nemigen tüsténkedik, mert országának jól megy a sora. Nem érzékeli, mekkora bajok vannak a földrész szinte minden más pontján. A szocializmus bukása, majd az új tagok EU-csatlakozása remek lehetőséghez juttatta a német gazdaságot, hogy áttelepítse a termelést az olcsó bérrel dolgozó visegrádi államokba. Azon kívül Németországnak kedvezett az euró külső árfolyama is, ez azután megdobta az ország kivitelét és kedvezően hatott a kereskedelmi mérlegre, amihez társult a kiegyensúlyozott költségvetés. Ám a felszín alatt egyre erősebb érezni a nyugtalanságot. Lehet, hogy az eredményeket lerombolja a bevándorlás, Trump vámháborúja, a populizmus, stb. A német társadalom azonban konzervatív és ragaszkodik a fennálló helyzethez. Macron forradalmasítani igyekszik Európát, de ehhez a németek nem partnerek. Hatalma 14 éve során Merkel 10 éven át nagykoalíció élén irányította az országot, ám ennek az az ára, hogy elmaradtak a nagy viták, amelyek pedig nélkülözhetetlenek egy liberális demokráciában. Így azután feljöttek a szélsőségesek. Ám közben úgy néz ki, hogy a kancellár ki akarja tölteni teljes mandátumát. Szerencsére van rá esély, hogy ez nem így lesz. Európa és Németország hosszú távú érdekei a mielőbbi változást indokolják.
A leendő magyar biztos ugyan azt ígérte, hogy új tisztségében nem hagyja magát befolyásolni az Orbán-kormány részéről, ám ezt a miniszterelnök másként gondolja. Várhelyi Olivér azért kapta meg az EP-jóváhagyást a napokban, mert írásban szavatolta függetlenségét, ám szokásos pénteki rádióinterjújában Orbán Viktor azt hangoztatta: régi balos trükk elhatárolódni a nemzeti politikától, nem is érdemes azt komolyan venni. Megjegyezte, hogy soha nem javasolna olyasvalakit nemzetközi posztra, aki nem jó hazafi, és aki nem tudja összeegyeztetni hazaszeretetét az éppen vállalt külhoni feladattal. Orbán egyúttal azzal vádolta az Európai Néppártot, hogy az balra tolódik. Ezért kilátásba helyezte, hogy a Fidesz ott hagyja a pártcsaládot, ha az tovább megy ezen az úton. Akkor ugyanis más politikai közösséget kell építeni. Olyat, amely nem migrációbarát, támogatja a határellenőrzést, a magyar kerítést. Megadja a kellő tiszteletet magyaroknak, és elismeri munkájukat a földrész védelmében. A jelentés megemlíti, hogy a bírálók szerint a magyar vezető beavatkozik a Balkánon és nyíltan szoros kapcsolatokat tart fenn Putyinnal.
Németország és más uniós államok tárgyalni próbálnak Moszkvával, ám ezt Putyin saját, agresszív politikája igazolásának veszi. Erre figyelmeztet vendégkommentárjában a legnagyobb észt napilag szerkesztője. Bretty Sarapuu megjegyzi, hogy az észtek nem hisznek a fülüknek, amikor pl. Macron európai hatalomnak nevezi Oroszországot. Már elfelejtette volna a földrész a Krím megszállását, a kelet-ukrajnai háborút és a grúziai viszályt? Mire ez a nagy engedékenység? Nem látja a kontinens, mekkora veszélyt jelent Moszkva? Lehet, hogy erre az EU csak akkor jön rá, ha a Baltikum is áldozatul esik az orosz terjeszkedésnek? Keleten persze másként ítélik meg az orosz államot, mind nyugaton. Ebből azután vita támad az EU-n belül, de a Kreml éppen ezt akarja. De hát a német kormány pl. kettős játszmát űz: egyrészt megszavazza a szankciók meghosszabbítását, másrészt viszont tető alá hozza az erősen vitatott Északi Áramlat-2-őt. Azon kívül az orosz vezető a gyengeség jelének tekinti a párbeszéd és az együttműködés szándékát, hiába próbálja Európa visszaterelni a jogállam és a demokrácia útjára. Putyin a világban zavart kelt a dezinformációs kampányokkal, odahaza elnyomja az ellenzéket. Balti szemszögből nézve úgy látszik, mintha az unió közeledne Oroszországhoz, nem pedig fordítva. Nincs közös stratégia az együttes fellépésre. Magyarország úgy tekint Putyinra, mint barátjára, akinek tele a zsebe. Moszkva igyekszik kiaknázni az európai országok közti nézetkülönbségeket, kijátszani egymás ellen a kormányokat. Részéről nincs szándék a párbeszédre az EU-val vagy a NATO-val, mivel nagyon is tudja, hogy a Nyugat ereje ezekben a szervezetekben van. Ezért ha Európa erős akar lenni az oroszokkal szemben, akkor mindenek előtt egységet kell felmutatnia...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.