Szerző: MELLÁR TAMÁS
2019.10.31.
Az ottani bizottsági ülés sok mindenben hasonlított a miénkre, de legalább ugyanennyi dologban különbözött is attól. A levezető elnök törekedett a tárgyszerűségre és a pártatlanságra, ami az esetek többségében sikerült is neki, csak a hozzászólások időtartamát korlátozta, a témáját nem. Ennek megfelelően sok mindenről volt szó az ülésen. Az országok európai uniós és nemzeti képviselőinek hozzászólásaiból számomra egy igen fontos problémakör körvonalazódott, ami most leginkább izgatja a gazdasági szakértőket, ez pedig az újabb gazdasági válságtól való félelem. Ezt az táplálja, hogy tovább lassul a gazdasági növekedés az EU tagországainak többségében és még azon túl is, kiterjedve az egész világgazdaságra. Ez alól a gazdasági lassulás alól üde kivételt képez hazánk, de hogy ennek miért nem lehet nagyon örülni, az majd a későbbiekben fog kiderülni.
Hogy miért lassul a gazdasági növekedés a fejlett nyugati országokban, arra a választ egy – már igen régen, 1948-ban elhunyt – neves közgazdász, John Maynard Keynes munkáiból olvashatjuk ki. A 2008-as válság utáni időszak egyik meghatározó jellemzője volt, hogy az addig alkalmazott termelési technikák és technológiák már nem voltak képesek további dinamikus bővülést biztosítani a magángazdaságok számára. Nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős változásra van szükség. A változások irányát a negyedik ipari forradalom név alatt foglalták össze a szakértők, és olyan dolgokat említettek, mint a megújuló energiahordozók, az elektromos autó, az internet térnyerése a vásárlás, ügyintézés és munkavégzés területén, a közlekedés és szállítás átalakulása, hogy csak néhányat említsünk közülük.
A változás iránya tehát adott, de továbbra is ott a megválaszolatlan kérdés, hogy mindezt miként, milyen módon lehet és kell megvalósítani. A nagy befektetésekről döntő tőkések jól tudják, hogy ezekbe az új szektorokba kell beruházniuk, de azt nem tudják, milyen platformokat, konkrét technológiai megvalósítási módokat lenne célszerű választaniuk, amelyekkel megfelelhetnének az együttműködő partnereknek, és eredményesen szállhatnának harcba a konkurenciával a vásárlók kegyeiért. Ha elköteleződnek egy eljárás (mondjuk egy bizonyos típusú elektromos autó vagy akkumulátor) mellett, és annak megfelelő beruházásokat indítanak, akkor már nincs visszaút, azt végig kell csinálniuk, módosításra csak jóval később és igen nagy többletköltséggel lesz csak lehetőségük.
Ezért kivárnak, hogy kiderüljön, melyik konkrét típusú termékek és technológiai eljárások lesznek a nyerők a következő öt–tíz esztendőben. Keynes egy egyszerű példán szemléltette ezt a dilemmát, egy hetilap által meghirdetett szépségverseny példáján keresztül. A laphoz a fiatal lányok beküldték a fényképeiket, amelyeket a lap közzétett, és az olvasókat arra kérte, hogy válasszák ki a szerintük legszebb hat lányt a képek alapján. Hogy sokan részt vegyenek a szavazáson (és persze így sokan vegyék a lapot), a szerkesztőbizottság versenyt ajánlott: az a szavazó, aki eltalálja (vagy legjobban megközelíti) a végeredményt, a legszebb hat lány sorrendjét, az tengerentúli utazást nyer. Nos, ezek után tehát a szavazók nem feltétlenül arra szavaztak, aki nekik tetszett, hanem azokra, akik a feltételezéseik szerint a közízlésnek leginkább megfeleltek. A beruházók ugyanezen dilemma előtt állnak, nem a legjobb terméket vagy termelési eljárást kell kiválasztaniuk, hanem azt, amelyik a legnépszerűbb lesz, leginkább megfelel a közízlésnek, illetve a leginkább elfogadott technológiai platformoknak.
A magyar gazdaságot azonban ez a dilemma nem igazán foglalkoztatja, mivel az elmúlt időszakban a legnagyobb beruházó az állam volt, számára ez a fajta dilemma és kockázat fel sem merülhetett. Már csak azért sem, mert alapvetően az építőiparra koncentrálódott az állami megrendelések köre, amely így a gazdasági fellendülés motorjává vált. Ennek a megoldásnak a pozitívuma az, hogy az állami kiadások fokozása révén mérsékelni lehet a gazdasági visszaesést, fokozni lehet a gazdasági növekedést. Ezért lettünk mi, magyarok most az Európai Uniós országok élenjárói a gazdasági növekedés tekintetében. Ugyanakkor viszont az a veszélye is megvan az erőteljes állami beavatkozásnak, hogy háttérbe szorítja a magángazdaságokat, elszívja előlük az erőforrásokat. Ennek következtében pedig megfosztja a gazdaságot attól, hogy a technikai változás, a szerkezeti átalakulás végbemenjen a versenyszférában. Az állam mint nagybefektető képes a beruházások felpörgetésére, de éppen a nagyságából következően nagy hibák elkövetésére is, rossz fejlődési irányok kijelölésére, ahonnan aztán csak nagyon nagy áldozatok árán tud visszatérni a gazdaság a helyes útra. A magánbefektetők ezzel szemben a próbálkozások és korrekciók révén mintegy kitapogatják a járható utat, a technológiai fejlődés fő irányát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.