„MINDENKI AZ ÉHEZŐK VIADALÁT OLVASTA A PAD ALATT. GONDOLTAM, AKKOR TEGYÜK A PAD FÖLÉ”

24.HU
Szerző: BOROVITZ TAMÁS
2019.11.14.

Sci-fi regényt olvasnak irodalomórán az iskolában, amit már a sötét 60-es években is szabad szelleműnek neveztek. A név hat évtizede változatlan, ahogy a tanári kar és a diákok példaértékű összetartása is. Interjú Schiller Mariann vezetőtanárral a Radnóti Gimnázium kerek születésnapja alkalmából szabadságról, szupererőről és szekértáborokról.

Életem első cikkét 2001-ben, pár héttel az ikertornyok ledőlése után írtam, és nem állítom, hogy az azóta eltelt tizennyolc évben egyetlen interjú vagy riport előtt sem pánikoltam, de olyan rémület még sosem fogott el, mint 11. hó 11-én 11 órakor, amikor beléptem a Radnótiba, hogy anyagot készítsek az iskola 60. évfordulójáról. Az ember életében ugyanis viszonylag ritkán fordul elő, hogy egykori osztályfőnökével kell interjút készítenie.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

én alacsony, kövér kisfiúként 1986 és 89 között a Radnótiban tanultam töltöttem három évet, azóta eltelt tízszer ennyi, ami alatt talán egyetlen alkalommal beszéltem Schiller Mariann-nal fél mondatot, akkor is kínosan kerülve a tegezés-magázást – nyilván pont nem voltam ott a találkozón, amikor felajánlotta, hogy nyugodtan tegezzük. Mariann (korábban: Mariann néni) az iskola előtt vár. Rég voltam ennyire zavarban. Felajánlja a tegezést, megköszönöm, továbbra is hebegek, mint egy idióta, de már nincs visszaút.

Belépünk az épületbe, instant időutazás, látom magam előtt, ahogy ott rohanunk a többiekkel a folyosón, sercegő nejlonköpenyben, a három egymásba taposott poharas kakaót próbáljuk az ellenfél kapujába juttatni, és a szünet vége előtt megígérjük az intővel fenyegető tanárnak, hogy soha többé – szerencsére mindig más jött oda lefújni a meccset. Közben kapcsolok, hogy nem nosztalgiázni jöttem, az osztályfőnököm lelkesen mutatja, mi minden változott – és mennyi minden nem – az évek során, közben leülünk az interjúhoz, rátérünk az apropóra...

ITT OLVASHATÓ