Szerző: BENDA LÁSZLÓ
2019.11.22.
Élsportolók komcsi mezben
Ki gondolta volna, hogy 44 évvel a hosszú és véres vietnami (vagy ahogy ott mondják: amerikai) háború befejezése után egy hajdani ellenséges távol‑keleti hadiüzemben gyártják a tokiói olimpiára készülő amerikai csapat mezét? A valaha a néphadsereg uniformisára és bakancsaira szakosodott 40. számú ruhagyárban a legkorszerűbb technológiával készülnek az élsportolók egyenruhái. Amúgy az itt gyártott dresszekben versenyez Tiger Woods golfsztártól a teniszklasszis Serena Williamsen és Roger Federeren át Rafael Nadalig megannyi ász. Hozzá kell tennem, hogy az egykor szovjetek által épített létesítmény ma már olyan sportvilágcégeket szolgál ki, mint a Nike vagy az Asics.
Azt persze tudjuk, hogy a Távol‑Kelet gyorsan változó világában nem ismernek lehetetlent, de sokak számára ez mégis meglepetés. Amióta például – a kínai „reform és nyitás” kezdeményezései nyomán – Vietnamban is meghonosították a „doi moi”, vagyis az átépítés folyamatát, a változatlan kommunista egypárti uralom alatt szabaddá tették a szabadpiaci vállalkozást, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseket. Már maga a vietnami fogalom is azt sugallja: ha valamit renoválni kell, az eladdig nem lehetett rendben... Némi leegyszerűsítéssel mondhatjuk: errefelé megtűrt kapitalisták építik (át) a kommunista sikertörténetet. A hagyományos hadikommunizmust jószerivel már csak Észak‑Koreában gyakorolják, nyomasztó következményekkel.
A hivatalosan mindmáig Vietnami Szocialista Köztársaság északi részén, Hanoi közvetlen közelében villámgyorsan fejlődő Bac Ninh tartomány ipari zónája jól példázza ezt a folyamatot. Ide már jó fél óra alatt el lehet jutni a fővárosból, kétszer háromsávos autópályán – még hamarabb a Noi Bai nemzetközi reptérhez. A Vörös‑folyó deltájában innen viszonylag könnyen elérhető a haiphongi tengeri kikötő, sőt a kínai határ is. Kínálja magát az ottaninál jóval olcsóbb, fegyelmezett és jól képzett munkaerő, a friss infrastruktúra, no meg a „politikai stabilitás” áldott vagy (túl bátor bírálói által ritkábban) elátkozott pártállami rendje.
A hanoi sikerpropagandát menten aládúcolták kormányzati adókedvezményekkel, a központi akarat szupermodern ipari parkot teremtett ide, dőlt hát a külföldi tőke: az elmúlt években több mint 18 milliárd dollárnyi befektetés formájában. Csoda‑e, ha megvetette itt a lábát a dél‑koreai Samsung, a japán Canon, majd a finn Nokia. Tőlük a tajvani Foxconn vette meg az üzemet, hogy innen árassza el a piacot Google Pixel mobiltelefonjaival. Bac Ninh fölöttébb jó formában van. Ma már – Hanoi és Saigon (na jó, Ho Si Minh‑város) után – itt a legmagasabb az egy főre jutó GDP.
Tagadhatatlan, hogy a 95 milliós vietnami piac eltörpül a Nagy Szomszéd mellett, a Világbank versenyképességi rangsorában is elmarad (még?) Kína mögött, de úthálózata bővül, termelékenysége javul, bérei alacsonyabbak, az „ősellenség” Amerikának igyekszik egyre szélesebb mosolyt virítani. Februárban Trump elnök is nyájas gesztusokkal készült a Hanoiba szervezett második csúcstalálkozójára – Kim Dzsongün észak‑koreai vezérrel. Az egykori ellenség mintegy közvetítőként léphetett föl, Hanoi politikáját már‑már modellként ajánlgatták a phenjani diktátornak. (A szankciók kijátszásában akár vetélkedhettek: ki kinek a mestere?!) Ám a sikerrel kecsegtető randevú nem hozott áttörést. Sőt!
De az is tény, hogy hiába Trump hadonászó hadakozása, tavalyra már csaknem 40 milliárd dollárnyira hízott Vietnam kereskedelmi többlete az Egyesült Államokkal szemben. Így az sem a merő véletlen műve, hogy a Fehér Ház utóbb azzal is megvádolta (nem csak) Vietnamot, hogy kínai exportáruk átcímkézésével – reexportjával vagy, amerikaiasan, „transshipment” módszerrel – igyekszik megkerülni az amerikai vámsorompókat. Washington erre 400 százalékos tarifával sújtotta a Dél‑Koreából vagy Tajvanról eredeztetett vietnami acélimportot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.