Szerző: HUNYADY GYÖRGY
2019.11.22.
Esély és veszély a krízishelyzetben
A Magyar Tudományos Akadémia az utóbbi másfél évben erős kormányzati nyomás alatt szervezeti krízisbe került, testületi és hálózati részét a törvény erejével szétválasztották, ezáltal új helyzetben kell megtalálnia működésének hatékony és értékes formáit. Hálózat, e fölé magasodó hivatali hierarchia és megörökölt elnökkultusz helyett a köztestületi munkára kell koncentrálnia, amely a tudomány minden területére kiterjed, művelőinek ezreit és kiválóságainak százait mozgósítja a tudomány önkormányzati szabadságának szellemében. E korszakhatárra érkezve kerül sor 2020 májusában az MTA rendes közgyűlésén a tisztújításra, aminek az előkészítése folyamatban van.
Miből fakadt és hová vezethet a krízis, amelynek kiindulópontja a kormány fellépése a Magyar Tudományos Akadémia ellen, a kormánysajtó bírálata és a jogalkotás bevetése a szervezet hagyományos egységének megbontására? E kérdéseket már csak azért is indokolt feltenni, mert az MTA presztízse a köztudatban tartósan magas volt, nemzetközileg beágyazott és elismert intézménynek számított, és 2012‑től Pálinkás József öntevékeny szervezeti és személyi változtatásokat hajtott végre – inkább a NER szellemében, mint ellenében. Értelmes és világos beszéd híján a kormány aktuális szándékaira vonatkozó találgatások több irányba mutattak: 1) talán „az volt a baj”, hogy az akadémiai kutatások nagy tömegében alkalmanként megjelentek – elsősorban a sikertelen közoktatást érintő – kritikai hangok, vagy 2) miközben a kormány többletráfordításról beszél, e téren is tervezhet forráskivonást, vagy 3) ha pedig saját kezébe veszi a kutatások irányítását, maga fog hozzáférni európai pluszforrásokhoz. Meglehet, hogy ezekben a feltevésekben van némi igazság. Annyi bizonyos, hogy ez a nekirugaszkodás a 2018‑as újabb kétharmad után következett be, és beleilleszkedik abba a sorba, hogy a kormányzat energikus lépéseket tett – mondjuk így – a hegemónia megszerzésére a szellemi szférában is. E tekintetben a Magyar Tudományos Akadémiának épp a lényege irritálhatta a mindent központosító kormányt: az, hogy az MTA eszményi szinten a tudomány autonómiájának megtestesítője és letéteményese, a tudomány művelőinek köztestülete, választott és nem kinevezett vezetőkkel.
Ennek az áttörési kísérletnek volt az első határozott jele, hogy a kormány struktúrája megújult, és (korszerű nemzetközi zsargont használva) létrejött az Innovációs és Technológiai Minisztérium, amely jó étvágyú mindenevő szervezetnek bizonyult, és amelynek heterogén funkciói között a közlekedésfejlesztés ága‑boga, valamint a hulladékfeldolgozás mellett eleve ott szerepelt a tudományirányítás, összeturmixolva a gyakorlati célzatú fejlesztésekkel.
A tudomány miniszteriális irányítása természetesen nem előzmény nélkül való gondolat, nem is csak Gerő Ernőnek és Gerőné Fazekas Erzsébetnek jutott eszébe a 40‑es évek végén, hanem akár bekövetkezhetett volna a rendszerváltáskor is, ha Kosáry Domokos személyes tekintélye és befolyása meg nem menti az Akadémiát. Bizonyos, hogy távlatosan a miniszteriális irányítás modellje vezette Pálinkás József MTA‑n belüli és kívüli sikeres központosítási törekvéseit, amelyek logikáját nemzetközi példákkal és kapcsolódásokkal is alá tudta támasztani. De ilyen szétfolyó minisztérium, mint az ITM, ennyire híján szakmai koncepciónak és bárminemű szakapparátusnak álmában sem szerepelt senkinek. Ez most mégis elegendőnek bizonyult a hatalmi akarat érvényesítéséhez, együtt azzal a gátlást nem ismerő erélyes fellépéssel, mely a feladatra kijelölt Palkovics miniszter sajátja. Végbement a főhivatású kutatóhelyek hálózatának leszakítása az Akadémiáról. Durva játék kezdődött azzal, e hálózat majd hogyan elegyedik az ideológiai szerepre létrehozott állami/alapítványi intézményekkel, illetve a központosított piac szolgálatában álló fejlesztőhelyekkel. És a felsőoktatással közös minisztériumi felügyelet jött létre a kutatóhálózatok és az egyetemek kapcsolathálójának szövögetésére. A helyzet kaotikus jellege megerősítheti azt a feltevésünket, hogy minden deklaráció ellenére nem a kutatóhálózat megragadása volt az alapvető kormányzati cél (sőt mintha bizonytalanok lennének abban, mit is kezdjenek vele), hanem a tudomány szabadságát és önszerveződését – a maga esendő módján – megjelenítő köztestület függetlenségének és hatókörének szűkítése.
A hatalom összpontosítása logikusan vezet társadalomszerte az autonómiák megnyirbálásához és lebontásához. Ennek egyik eszköze a hatáskörök beszűkítése jogi‑adminisztratív eszközökkel, a másik pedig a financiális kiéheztetés és a feltételekhez kötött zsarolás. Ennek látványos példáit szolgáltatja az önkormányzatok tízéves története (igaz, az elmúlt hetek fejleményei azt tanúsítják, hogy az önkormányzatokkal szembeni kormányzati gyanakvás saját szempontjukból indokolt, hiszen a választások demokratizmusa itt kínálja fel az ellenállás lehetőségét a centralizált hatalommal szemben). Ugyanakkor, hacsak az Akadémiát teljes egészében nem számolják fel, óhatatlanul maradnak bizonyos, az alkotmányos státuszából fakadó jogosítványai, amelyeket külső erővel nem, csak belső önfeladás révén lehet tőle megvonni: a hazai tudomány megjelenítése, minőségbiztosítása, orientálása, képviselete. Hogy ezekkel az elvonhatatlan lehetőségekkel a köztestület mikor és mennyiben él, az tagjainak öntudatos összetartozásától, elkötelezettségétől és aktivitásától, mindenekelőtt pedig választott vezetőinek mentalitásától függ. Hogy a hálózatától megfosztott MTA kiaknázza‑e a törvényi újraszabályozásban fennmaradt, sőt verbális szinten kissé tágított lehetőségeit a magyar tudomány érdekében és védelmében, ez a legnagyobb tétje a közelgő tisztújításnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.