Szerző: LÁNYI ANDRÁS
2019.11.04.
Állítom: az ökológiai katasztrófa csupán tünete a modern ipari civilizáció válságának. Nem a környezetünkkel, de igenis a tudásunkkal lehet valami baj: a jóról és a rosszról alkotott fogalmainkkal. Ahogyan őseink a természet vak erőit rettegték és imádták, úgy féljük és tiszteljük mi, ma élő emberek, a tudományos-technológiai haladás által ránk szabadított vak erőket. Hiszünk a megmásíthatatlan gazdasági szükségszerűségben, ahogy a régi görögök hittek a végzet hatalmában. Gazdálkodásnak az utódaink örökségével űzött lelkiismeretlen pazarlást nevezzük és jólétnek nevezzük azt az állapotot, amikor létforrásainkat a legnagyobb tömegben és a legsebesebben változtatjuk át hulladékká. És: szabadságnak nevezzük a függőséget a technológia szolgáltatásaitól, amelyek az emberi képességek és az emberi kiválóság helyébe lépnek.
A mostani évtizedeket az utókor mint az elvesztegetett évtizedeket fogja emlegetni, amikor még lehetett volna cselekedni, mégsem cselekedtünk. Tudtuk, mit kellene tenni a veszély mérséklése érdekében, mégse tettük; a bátortalan, felemás kezdeményezések nem álltak arányban a változatlan erővel zajló természetrombolás nagyságrendjével. Mi lehetett végzetes tétlenségünk magyarázata, miért ál- és pótcselekvésekkel hitegettük magunkat? Erre lesznek kíváncsiak, akik utánunk jönnek, s erre a kérdésre keresem most a választ magam is.
Vegyük sorra tehát kényelmes mentségeinket és kifogásainkat!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.