Szerző: ÉS
2019.11.29.
Kácsor Zsolt: „Bolyai (nem) én vagyok”
Beszélgetés Láng Zsolttal
F E U I L L E T O N
A kortárs irodalom és a mese
K R I T I K A
Károlyi Csaba: Egy, kettő, három lány
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb. Novellák. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 133 oldal, 2999 Ft
Kiváló első kötet. Szvoren Edina pályakezdő kötetéhez, a Pertuhoz tudom hasonlítani. (Az első három novella lezárásában éreztem is konkrétan Szvoren hatását, később nem ilyen direkt módon.) Sok jó novelláskötetet olvastam mostanában olyan szerzőktől, akik még ezután fognak csak annyi figyelmet kapni, amennyit megérdemelnek: Molnár Krisztina Rita, Papp-Zakor Ilka, Juhász Tibor, Moesko Péter, Vass Norbert könyveit érdemes olvasni (és biztosan van még, akire nem figyeltem eléggé). Most hozzátehetem: Harag Anita novelláskötetét is érdemes kézbe venni. Sokat tanult Tóth Krisztinától, ahogy ő mondja, azt, hogy az apró gesztusokból hogyan bontakoznak ki a bonyolult emberi viszonyok. És sokat tanulhatott Raymond Carvertől is, az amerikai minimalista próza letisztult, egyszerű, mindennapi világa ott van az írásaiban...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon...
Pálfalvi Lajos: Ex libris
Olga Tokarczuk: Bizarr történetek
Tarasz Prohaszko: A Jelesek
Marton László Távolodó: Alulnézet
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
Branczeiz Anna: „Filozófiám története”
Georg Hauptfeld: A véletlen értéke: Heller Ágnes – életéről és koráról. Fordította Bartók Imre. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 256 oldal, 3990 Ft
E könyv németül 2018 őszén, magyarul – Bartók Imre fordításában – 2019-ben, de még Heller Ágnes életében jelent meg, ami nem elhanyagolható szempont a kötet megítélését tekintve. Felvetődhet ugyanis a kérdés, vajon ad-e mást, ad-e újat az olvasó számára a Bicikliző majomhoz képest, azon kívül, hogy feldolgozza a ’96 óta eltelt időszak eseményeit is. Meglátásom szerint igen...
Szendi Nóra: Sorsszimfónia szintetizátorra
Jassó Judit: Kaszt. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2019, 206 oldal, 2200 Ft
Jassó szövegeinek egy részében mintha az is eldöntetne jó előre, hogy melyik karakterről mit lenne ildomos gondolnunk, kit kell sajnálni, és ki felelős az áldozat minden bajáért: szegény anya, el kell temetnie lányát szívtelen férje miatt (Legóváros), szegény férj, meg kell halnia szívtelen felesége miatt (Mindig köszöntek). „Anya, néhány dologban igazad volt” (72.), búcsúzik elhunyt anyjától a Jó utat, anya narrátora: épp ott ér véget az elbeszélés, ahol igazán érdekes kezdhetne lenni. Mi volt a lányát szeretni képtelen anya igazsága? Szomorú dolog, hogy egyesek kínlódást okoznak hozzátartozóiknak, de mintha e novellák meg sem kísérelnének túllépni a „jaj istenem, milyen rettenetes” és a „lám, ide vezet mindez” típusú kéztördelő sápítozásokon...
Ádám Péter: A Márai napló – franciául
Sándor Márai: Journal, Les années hongroises, 1943–1948, válogatta és fordította Catherine Fay, az előszór írta Kányádi András, Albin Michel, Paris, 2019, 526 oldal, 25 euró
Az olvasói elismerés, természetesen, párhuzamos a francia sajtó elismerésével. Most, hogy az ősszel a Márai-napló első kötete is megjelent az életművet gondozó párizsi Albin Michel kiadó gondozásában, az eseményről a színvonalas kulturális rovatáról ismert Télérama című hetilap mellett a Le Monde is, sőt, három egész újságoldalon, a baloldali Libération is beszámolt (a hetilap szeptember 4-i, a Le Monde a szeptember 26-i, a Libération pedig az október 3-4-i számában). A válogatást a tavaly Nicole Karatson-Bagarray díjjal jutalmazott Catherine Fay jegyezte, a jó ötszáz oldalas kötethez Kányádi András írt előszót. (A 2003-ban alapított díjjal a párizsi Magyar Intézet a hazai irodalom legjobb francia fordítóit jutalmazza.) A párizsi kiadó két további kötet-válogatást tervez a Márai-naplóból, a második kötet L’Exil à Naples et New York 1948 ‑ 1967, a harmadik pedig Second exil à Naples et San Diego 1967 – 1989 címen fog megjelenni...
Urbán Bálint: Az ellenállás gépezete
Ketten egy új könyvről – Ricardo Piglia: Az eltűnt város. Fordította Kertes Gábor. Fiatal Írók Szövetsége–Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 232 oldal, 2990 Ft
Az argentin Ricardo Piglia regénye egy rejtélyes írásgép körül forog, melynek működése pont ezen kettősségeket zavarja meg, ennek köszönhetően a könyv elkerülhetetlenül a posztstrukturalizmus elméleti játékterébe írja be magát. Az eltűnt város azonban sokkal több, mint egy kísérlet a logocentrikus irodalom- és szubjektumfelfogás fikcionalizálására, a regény rendhagyó és sajátosan posztmodern poétikája mellett komoly politikai vetülettel is rendelkezik, mely Argentína és a félperiferikus Latin-Amerika tragikus történelmére, illetve egy tágabb kontextusban az elnyomórendszerek működésére reflektál. Emellett természetesen a regény cselekményét és narratív struktúráját mozgató írásgépnek is megvannak a maga lokális, argentin implikációi, elég, ha csak a nagy elődre, Borgesre (a regény tulajdonképpen olvasható egyfajta Borges hommage-ként is, vagy ambíciózus kísérletként a mester művének kreatív folytatására, továbbírására), vagy Piglia kedvenc szerzőjére, Roberto Arltra gondolunk, akinek műveiben szintén ott vibrál az írás és a gépiség összetett fantáziája...
Keresztes Balázs: Borges Machine
Ketten egy új könyvről – Ricardo Piglia: Az eltűnt város. Fordította Kertes Gábor. Fiatal Írók Szövetsége–Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 232 oldal, 2990 Ft
2019-ben olvasva azonban a részben irodalomtudós Piglia regényének éppen a „tudatossága” az, ami miatt talán kevésbé győzi meg az olvasót, mint az említett elődök: az eszköztár ismert, és ami a novella rövid műfajában működik Borgesnél, és amit Pynchon, Gibson (vagy akár Eco) gazdagsága feltölt egy regényben, az Pigliánál a végletekig csupaszítva olykor inkább fárasztónak hat. De ilyenkor a kritikusnak el kell merengenie azon, hogy ezt vajon maga az irodalmi alkotás, vagy inkább a szerencsétlen recepciós pillanat számlájára írja...
Wagner István: Az emlékezés színei
(Pierre Bonnard: Die Farbe der Erinnerung, Kunstforum Wien. Megtekinthető január 12-ig.)
Noha egész életében népszerű volt a szakma és a közönség körében egyaránt, az absztrakció világméretű előretörése miatt, közvetlenül halála után átmenetileg elterjedt az a vélemény, hogy csak a nagypolgárság hétköznapi életének szokványos mozzanatait örökítette meg, egy felszínes harmónia jegyében. Az vitathatatlan tény, hogy Bonnard számára a kolorit volt a legfőbb kifejezési forma, de a figyelmes szemlélő egyhamar rájön, hogy a vásznon a szimultán fejlesztéssel nemcsak futó hangulatokat kapott el, hanem akár teljes kompozíciókat épített összecsengő színakkordokra vagy disszonáns kontrasztokra, a hideg és meleg árnyalatok komplex összjátékára...
Sinkó István: Vakondtúrás újratöltve
(Nagy Márta Újratöltés című kiállítása a B32 Galéria és Kultúrtérben december 6‑ig látható.)
Nagy Márta a felszámolás, az eltávolodás fázisában alkotja újra a számára kedvelt természeti jelenségeket, jelen esetben a „kertészek rémének” titulált vakond tevékenységének maradandó nyomait. S bár a kiindulás a kertekben garázdálkodó állat, a következmény a természetközeli, anyagszerű megfogalmazás (a maga laza könnyedségével), mégis elmondhatjuk Nagy Márta B32-beli kiállítása konklúziójaként: „Emberi, túlságosan emberi.”...
György Péter: Szörny-divatbemutató
(Kis Róka Csaba kiállítása megtekinthető január 5-ig az Art Quarter Budapest kiállítóterében.)
Kis Róka festményeit én mindössze zavaros paródiáknak látom, s nem felkavaró disztópiának, a horror tapasztalata és a történelem fogalma közötti különbségek egymásra vetítéséből következő feszültségek megteremtésének. A képek nem a történeti festészet rafinált kritikái, ironikus átiratai, hanem a kortárs pop és populáris kultúra ikonográfiájának, tematikájának mechanikus fordításai – jelentésüket, kontextusukat vesztett, üres képek...
Stőhr Lóránt: Hermész saruja
(16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, november 12–17.)
A felnövekvés filmjeiben, mint részben az egész, benne rejlik a hatalmas anyagot bemutató, színvonalas fesztivál erőssége. A Föld legkülönfélébb pontjain készült alkotásokból stiláris sokszínűségük ellenére markánsan kirajzolódott készítőik dokumentumfilmes érzékenységének közössége, a társadalmi-kulturális kontextus pontos rögzítése mellett az egyéni élethelyzetekben és személyes drámákban az egyetemes emberi felmutatása. A témába vágó filmeket végignézve változatos formában csodálkozhatunk rá, hogy az élet értelmének kutatása, a saját személyiség megerősítése, a tekintélyekkel való szembeszegülés és a kalandvágy a fiatalság örök mozgatórugója akár egy álmos faluban, egy pezsgő multikulturális nagyvárosban, egy szigorú bentlakásos kollégiumban vagy egy mindentől elzárt menekülttáborban nőjön is fel egy gyerek...
Rákai Zsuzsanna: Előadói szabadság
(Budapesti Fesztiválzenekar, Elisabeth Leonskaja, Fischer Iván – Művészetek Palotája, november 21.)
A cseh zeneszerző művét a Fesztiválzenekar a lehető legtisztább alakjában, szinte lemezre kívánkozó módon mutatta meg a közönségnek, sűrű szövésű és frappáns, összetett szerkezetű, drámai energiákat felszabadító kompozícióként. A Beethoven-zongoraverseny viszont ezzel szemben egészen váratlan élmény volt: a darab szólistája, a legendás Elisabeth Leonskaja ugyanis az egész kompozíciót egyetlen megszakítatlan, költői lebegéssé formálta...
Herczog Noémi: Nemzeti dekadencia
(Luchino Visconti: Rocco és fivérei, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház)
Vonzó dekadencia árad a Nemzeti Színház Roccójából. Hiába, Vidnyánszky Attilának a magyar színházi mainstreammel ellentétben van saját színpadi világa, nyelve, nem másolja a filmet (!), és ezt a nyelvet már társulata is egységesen beszéli. A díszpáholyból fáradtan figyelő Áder János viszont aligha azt kapta, amiért jött. Nem lehetett könnyű estéje, annyi szent...
Fáy Miklós: Minimál víkend
(Steve Reich: Music for Ensemble and Orchestra – Zeneakadémia, november 24.)
Persze, az is nagy hiba, ha összekeverjük Philip Glasst Steve Reichhel. Nyilvánvalóak a hasonlóságok, és talán nem annyira nyilvánvalóak a különbségek, remélem csak, hogy jól látom: Reich fontosabb. Zenébb. Tisztább. Egyenletesebb és talán bátrabb is. Nem akarom az 1984-es Akhnatent egy hároméves zenekari műhöz hasonlítani, vagy nem jobban, mint amennyire muszáj, de ma már voltaképpen nem is egyértelmű, hogy mi is a minimalizmus, mitől is volna repetitív ez a zene...
Siba Antal: Sajnálatos események
(Ibizai és adriai rejtett kamerás videók a neten)
Most, néhány héttel az adriai ügy után két mozzanat izgatja a közvéleményt – és a jobboldali sajtó mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így is maradjon: a felvételeket nyilvánosságra hozó blogger személye, valamint igaz-e, hogy egy valamikori válogatott futballista zsarolta meg a polgármestert.
Nem vitás, ezek fontos kérdések, de az már mégiscsak közállapotainkat jellemzi, hogy a sorban harmadik helyre került az , mi történt az Audi-park környéki földekkel, igaz-e, hogy egy jó behatárolható társaság jelentősen meggazdagodott, igaz-e, hogy mindenféle offshore cégekbe helyezték ezeket a pénzeket...
Králl Csaba: Rómeó és Góliát
(Pécsi Balett: Rómeó és Júlia – Nemzeti Táncszínház / Carmina Burana – Müpa)
Vinczének sikerül Markó dagályosságát, az ExperiDance ízlésficamát és a hetvenes-nyolcvanas évek űrhajós tévésorozatainak vizualitását egy előadásba sűrítenie. Szereplői bábok, akiket, mint egy óriási terepasztalon, kénye-kedve szerint tologat ide-oda. Ha szeretnek, ha gyűlölnek, hiteltelenek, mert ez nem szeretet vagy gyűlölet, hanem klisé. Érzelmi klisé: arc, karakter és személyiségjegy nélkül, amelyben nincs árnyalat, nincs motiváció, nincs semmi élet, csak műviség. És megint a táncosok járnak pórul, akik nem tehetnek semmiről...
I R O D A L O M
A legnagyobb fiam szerint minden bajom forrása a lustaságom. Szerinte lusta vagyok rendesen megtanulni a nyelvet, pedig egész máshogy alakulna az életünk, ha folyékonyan beszélnék. Ennyi idő alatt már képesnek kellett volna lennem rá. Egyébként is hajlamos vagyok önmagamba fordulni, ráadásul a gondolataim elsatnyulnak szavak nélkül.
Eljön az a pillanat, amikor az embernek már a gyerekei mondják meg, hogyan éljen, írom a füzetembe...
Kiss Noémi: Tornászok
Mégis, ha végigsétált az ember az Aranyparton, egészen a sóstói nudista részig gyalogolt, csupa molett, meglett, hájas test feküdt a törölközőn. Testkupacok, amik gömböket rajzolnak a selymes strandi fövenyre. Sült arcpecsenyék tátogtak a falatok után. Bőrkocsonyák rezegtek minden apró mozdulattól. Délelőtt gyakran olyan csend volt, hogy csak a csámcsogás és a nyelés törte meg a hullámzó víz lassú moraját. Ahogy csomagoltak és ettek, nejlonzacskókat csörgettek, nyeltek a habos sörből, dinnyét vágtak, és elhajították a héját. Zizegés, sercegés, kolompolás a matracon. Mintha a társadalom nagy része az evéssel és a testek súlyának növekedésével űzte volna el a zavaróbb gondolatait. A hibák és a hazugságok is mócsinggá váltak, sült csirkecombbá, töltött, diós palacsintává. Megpirulni, megfőni, kiszállni a nyers időből. Ahogyan egy verseny után a bajnok csügged. Némán, mert már senki sem őt ünnepli, ha elmúlt a díjátadás három himnikus pillanata. Jön a felkészülési idő. A szidalmazás, az árulások, a nyomás. A szótlanul kemény edzésmunka. Verés és verekedés a versenyért, az edzői üvöltések. A kiutazásért, ki tudja legalább pár napra elhagyni ezt a csodás országot? Minél több idő telik el, annál nehezebben viseljük, ha nem jön az eredmény. Nincs semmiféle győzelem...
Kürti László: Padlás és szupercella
A családi háznak, mint bármelyikünknek, megvan a magához való szerve. Fényes nappali, tágas ebédlő, borospince, padlástéri bagolykilátó adja meg az épület szívét, eszét, gyomrát és fénykörét. Egy fiatal titán csúcsszerve nem az, ami az őszbe vegyült bölcsé. Ezen gondolkodsz, miközben a padlástérben talált tartalékcserepeket illesztgeted a testre: titánok bukását Poszeidon győzelme fölé, cserepek bütykeit a fennmaradt cserepek árkaiba igazítva. Kicsorbult szélek: gyilkos borotvapengék, nincs különbség vérző tenyér és a véres kezek között. Zúg a győzedelmes égi tenger, te pedig mint Jónás, gyomorsavtól áztatott ingben várod, hogy vége legyen ennek a józanná tépázott hánykódásnak. Okádjon ki végre a morajló padlás, marjon föl innen egy létközi álom, emésztősav, részegeket életben tartó ritmusos gyomorrángás! Félig sem megrágott, emésztetlen, bent felejtett gyermekkori felismerés, hogy innen el, ebből a pokolból, élhetetlen világból mihamarabb. És hiába jött bármi felnőtt siker, csalóka szépségfolt, napba nézés: szerelem, család, egzisztencia, státusz és rang, a tudat, mint félúton gombóc, negyven éve fojtogat...
Kőrössi P. József: Fehér Amur
A depresszióról beszélgettünk halkan. Most meg arról, hogy hogy is van az, amikor nincs, és ez is, ez a két lány, meg minden más mégis. Például most, amikor nincs nyoma se annak, hogy itt vagyunk. Annak sem, hogy ketten vagyunk együtt. Kell-e hozzá orvos, vagy majd te magad, én meg magamat. Ha nem oldod meg, akkor mi van? Itt vagy nekem te, mondja. Ki mondja? Áldozat vagy? Ezekről még most is, azóta is, hogy csak úgy vagyunk, beszélünk. Meg arról, hogy kinek miért nem, és kinek miért igen, aki szeretőt tartott és veszít, annak jár-e ez a kapcsolattartó semmi. Nem mondjuk ki...
Nagy Gerzson: A második sztrók
Anyám végre kinyögi, hogy tíz óra előtt el se induljak, mert az intenzívre csak tizenegy után engednek be. Ezt eddig miért nem mondta, hogy az intenzíven van? Veszekszünk egy sort, mint általában, de nem tudok komolyan haragudni rá, ülök az asztalnál tovább, hallgatom a panaszáradatot. Apám sokat vállalt, túl sokat, ereje felett, így mondja. Ezért jött ez a második sztrók. Azt tartják, ha az első sztrók után hét év eltelik, a kockázat jelentősen csökken, nyolc év telt el, mégsem úszta meg...
Fenyvesi Ottó: Határtalan irodalom
Nyerges Gábor Ádám: legyen
Nyerges Gábor Ádám: együtt
Harcos Bálint: víz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.