Szerző: ÉS
2019.11.22.
Fóti Tamás: A „létező szocializmus” árnyékában
Beszélgetés Dalos Györggyel
F E U I L L E T O N
François Villonról
K R I T I K A
Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai I-II. Fordította Soproni András. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019, 383+463 oldal, 5990 Ft
Valójában ez a képregényre koncentráltság magyarázza a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai generális narratív megoldását is – egyáltalán nem biztos, hogy egy képregényben az utolsó kocka vagy az utolsó kockák hozzák el az igazságot, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg létezik egyenes vonalú igazság; a lényeg gyakran közép tájt vagy éppen a felvezetésben, és szinte kivétel nélkül a részletekben rejlik...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon...
Mezei Gábor: Ex libris
Xaver Bayer: Az átlátszó kezek
Bodor Ádám: Sehol
Lesi Zoltán: Magasugrás
Varga Zoltán Tamás: a fényrajzoló
Vajda Barnabás: A hidegháború mint újrarakott puzzle
Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika, 1944–1991. Osiris Kiadó–MTA TK, Budapest, 2019, 397 oldal, 4980 Ft
A könyv legfőbb tétele kétségtelenül a hidegháború és az enyhülés egymáshoz való viszonyának radikális újraértelmezése. Ezek alapján 1953-ig, de legkésőbb 1956-ig tartott az első hidegháború. Ezután viszont új történelmi korszak kezdődött a kelet–nyugati viszonyban: a második hidegháború, és ekkortól szinte mindent e tartós szuperhatalmi együttélési modell részeként kell vagy érdemes értelmeznünk. A hidrogénbomba 1952–1953-ban történt tesztelése, vagyis a termonukleáris korszak kezdete után ugyanis mindkét oldalon gyorsan világossá vált, hogy egy közvetlen szuperhatalmi katonai összecsapás többé egyszerűen nem lehet opció, mivel az az egész emberiség pusztulását okozhatná...
Deczki Sarolta: A pontatlanság képlete
Vásári Melinda: Hangzó tér. Az érzékiség dimenziói Mészöly, Nádas és Ottlik műveiben. Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 285 oldal, 3400 Ft
Vásári Melinda a kimondhatóság lehetőségfeltételeit vizsgálta, ennek különböző módjait a matematikától a kvantummechanikán át a kanti fenséges kategóriájáig, meggyőzően bizonyítva, hogy a hangulat fogalmának bizony nem csak cégtáblákon, hanem az irodalomtudományban is fontos helye lehet...
Schüttler Tamás: Szöktetés a koncertteremből
Szántó T. Gábor: Európa szimfónia. Scolar Kiadó, Budapest, 2019, 316 oldal, 3999 Ft
Úgy tűnik, mintha Szántó az 1945 nagysikerű filmjének alapjául szolgáló irodalmi anyag után már eleve egy újabb, minden bizonnyal hasonló európai sikerre számítható film anyagának szánta ezt a művet. A regény talán ezért is koncentrál olyan erőteljesen a helyszínek utcáinak, épületeinek, metróállomásainak leírására. S ugyancsak ez a filmes karrierre való törekvés állhat a regény utolsó harmadában érezhető feszültségfokozás, időnkénti késleltetés hátterében. A Hazatérés című nagy sikerű novella jóval megelőzte az 1945 című filmet. Talán szerencsésebb lett volna az Európa szimfónia esetében is ez a szétválasztás...
Zelei Dávid: Spanyol asztalos válságban
Az ÉS könyve novemberben – Rafael Chirbes: A parton. Fordította Pávai Patak Márta. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 405 oldal, 5499 Ft
Emlékeznek még a ’29‑es gazdasági világválság nagyregényére? Nekem, bevallom őszintén, nagyságrendekkel nehezebben ugrik be róla az Érik a gyümölcs, mint az első világháborúról a Nyugaton a helyzet változatlan, vagy a másodikról A Gulag szigetcsoport – arról pedig már ne is beszéljünk, mennyit kéne gondolkodnom, ha a napóleoni háborúk (Vietnam, a spanyol polgárháború stb.) helyett mondjuk a ’73‑as olajválság nagyregényét kéne megneveznem. De vajon ez jelenti‑e azt, hogy a katonai katasztrófák sokkal jobban regényesíthetők, mint a gazdaságiak? És ha igen, lehet‑e izgalmasabb annál, mintha egy nap arra ébredünk, hogy a legutóbbi gazdasági világválságnak nemcsak hogy van nagyregénye, de ráadásként magyarul is elérhető?
Márpedig első ránézésre pontosan erről van szó: miután 2013‑ban Rafael Chirbes kilencedik regényét a tekintélyes El País a „a válság nagyregényeként” harangozta be, a világ hirtelen felkapta a fejét: hát ki beszélhetne autentikusabban a válságról, ha nem egy spanyol? Végre nem csak számokkal bűvészkedő nyugati fotelközgazdászoktól hallhatunk a krízisről, hanem tapasztalt búvároktatóval merülhetünk alá Hispánia lápvilágába: a bennszülött adatközlő végre kicsavarja a tollat az antropológus kezéből, és elvezet oda, ahova külsősnek eszébe se jutna menni – vagyis megírja belülről, amit mi, szenvedésre éhes katasztrófaturisták mind ez idáig csak kívülről karcolgattunk. Chirbes könyvének megjelenése ennek megfelelően egy rövidke pillanatra átkeretezte Spanyolország katasztrofális közelmúltját: a beszakadó gazdaság és egekbe szökő munkanélküliség a könyv első számú hitelesítő pecsétje és marketingfegyvere lett, jogait így világszerte hamar eladták, a rangos spanyol díjak mellett a Guardian, a Figaro és a New York Book Review is moderált elismeréssel nyilatkozott meg róla, és a válság irodalmával foglalkozó szakmunkák kánonába is bekerült. A globális problémára reflektáló regényből így globális regény lett, a honi olvasót pedig, hála a Magvetőnek és Pávai Patak Márta fordítónak, immár csak a magyar kiadás nem épp válságra kalibrált ára fékezheti meg, hogy a kezébe vehesse...
Ruff Borbála: Haver, haver
Vásári Melinda: Hangzó tér. Az érzékiség dimenziói Mészöly, Nádas és Ottlik műveiben. Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 285 oldal, 3400 Ft
Vásári Melinda a kimondhatóság lehetőségfeltételeit vizsgálta, ennek különböző módjait a matematikától a kvantummechanikán át a kanti fenséges kategóriájáig, meggyőzően bizonyítva, hogy a hangulat fogalmának bizony nem csak cégtáblákon, hanem az irodalomtudományban is fontos helye lehet...
Schüttler Tamás: Szöktetés a koncertteremből
Szántó T. Gábor: Európa szimfónia. Scolar Kiadó, Budapest, 2019, 316 oldal, 3999 Ft
Úgy tűnik, mintha Szántó az 1945 nagysikerű filmjének alapjául szolgáló irodalmi anyag után már eleve egy újabb, minden bizonnyal hasonló európai sikerre számítható film anyagának szánta ezt a művet. A regény talán ezért is koncentrál olyan erőteljesen a helyszínek utcáinak, épületeinek, metróállomásainak leírására. S ugyancsak ez a filmes karrierre való törekvés állhat a regény utolsó harmadában érezhető feszültségfokozás, időnkénti késleltetés hátterében. A Hazatérés című nagy sikerű novella jóval megelőzte az 1945 című filmet. Talán szerencsésebb lett volna az Európa szimfónia esetében is ez a szétválasztás...
Zelei Dávid: Spanyol asztalos válságban
Az ÉS könyve novemberben – Rafael Chirbes: A parton. Fordította Pávai Patak Márta. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 405 oldal, 5499 Ft
Emlékeznek még a ’29‑es gazdasági világválság nagyregényére? Nekem, bevallom őszintén, nagyságrendekkel nehezebben ugrik be róla az Érik a gyümölcs, mint az első világháborúról a Nyugaton a helyzet változatlan, vagy a másodikról A Gulag szigetcsoport – arról pedig már ne is beszéljünk, mennyit kéne gondolkodnom, ha a napóleoni háborúk (Vietnam, a spanyol polgárháború stb.) helyett mondjuk a ’73‑as olajválság nagyregényét kéne megneveznem. De vajon ez jelenti‑e azt, hogy a katonai katasztrófák sokkal jobban regényesíthetők, mint a gazdaságiak? És ha igen, lehet‑e izgalmasabb annál, mintha egy nap arra ébredünk, hogy a legutóbbi gazdasági világválságnak nemcsak hogy van nagyregénye, de ráadásként magyarul is elérhető?
Márpedig első ránézésre pontosan erről van szó: miután 2013‑ban Rafael Chirbes kilencedik regényét a tekintélyes El País a „a válság nagyregényeként” harangozta be, a világ hirtelen felkapta a fejét: hát ki beszélhetne autentikusabban a válságról, ha nem egy spanyol? Végre nem csak számokkal bűvészkedő nyugati fotelközgazdászoktól hallhatunk a krízisről, hanem tapasztalt búvároktatóval merülhetünk alá Hispánia lápvilágába: a bennszülött adatközlő végre kicsavarja a tollat az antropológus kezéből, és elvezet oda, ahova külsősnek eszébe se jutna menni – vagyis megírja belülről, amit mi, szenvedésre éhes katasztrófaturisták mind ez idáig csak kívülről karcolgattunk. Chirbes könyvének megjelenése ennek megfelelően egy rövidke pillanatra átkeretezte Spanyolország katasztrofális közelmúltját: a beszakadó gazdaság és egekbe szökő munkanélküliség a könyv első számú hitelesítő pecsétje és marketingfegyvere lett, jogait így világszerte hamar eladták, a rangos spanyol díjak mellett a Guardian, a Figaro és a New York Book Review is moderált elismeréssel nyilatkozott meg róla, és a válság irodalmával foglalkozó szakmunkák kánonába is bekerült. A globális problémára reflektáló regényből így globális regény lett, a honi olvasót pedig, hála a Magvetőnek és Pávai Patak Márta fordítónak, immár csak a magyar kiadás nem épp válságra kalibrált ára fékezheti meg, hogy a kezébe vehesse...
Ruff Borbála: Haver, haver
(Best of Hofi. Hungaroton, 2019)
A csak körülírható Hofi-jelenség, a spontaneitás, a nyelvi humor, a gyári munkás karakterének megtévesztésig hiteles eljátszása a kimagaslóan erős színpadi jelenléttel, valamint a rendszer és a magyar ember egészen egyedi paródiája visszahozhatatlan. Hogy kicsoda Hofi, és ki állt mögötte, ma csak sejthető, és ez a kérdés talán leginkább az újabb generációkat foglalkoztatja, de egy biztos, felülmúlhatatlan tehetség volt. Vannak kísérletek az életre keltésére – a tévé csak ritkán sugározza, vajon miért? –, amelyek közül a bakelit utódja jár a legközelebb ahhoz, hogy visszaadjon valamit Hofiból, bízva a hallgató emlékezetében...
György Péter: A mi világunk
(Nemes Csaba kiállítása a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben december 20-ig látható.)
A társadalomkritikus művészet egyértelműsége vagy bonyolultsága mindig összefüggésben áll az adott társadalom politikai viszonyrendszereinek mintázatával. A kormánypárt hosszú éveken át egy virtuális ellenség, ugyanis a migránsok elleni „küzdelmet” használta az egyértelmű viszonyrendszereket fenntartó, félelemből fakadó lojalitás biztos megszerzésére. Nemes Csaba pontosan megértette, mi a különbség a valóság és annak ideológiai másolata között, s ennek megfelelően rendezte át munkássága súlypontjait...
Báron György: A gyanú árnyékában
(Szép csendben. Magyar film. Rendező: Nagy Zoltán.)
Maradjunk hát abban, hogy nem az első, nem is a második, ám a nagyobbik gond, hogy – szemben kvalitásos elődeivel – nem is #metoo-film, még ha ez a címke manapság divatos, s jól cseng a promóciókban. Mert míg az említett hasonló tárgyú mozgóképekből nyíltan és világosan kiderül, mi történt, a Szép csendben vékonyka története megreked a sejtetések-lebegtetések-pusmogások szintjén. Márpedig erről a témáról csak nagyon nyíltan és világosan – azt is mondhatjuk: radikálisan – szabad szólni, másképp nem. Annak a filmesnek, akinek ehhez nincs bátorsága-képessége, tanácsos más történethez nyúlnia.
Végső Zoltán: Csodahangok
(Lizz Wright – MOMkult, Get Closer koncertek, november 11.; Cécile McLorin Salvant és Sullivan Fortner – Müpa, november 18.)
Lizz Wright és Cécile McLorin Salvant okos, intelligens előadók, akik abban az egy-két-három évben is fejlődtek, alakultak, gyúrták magukat, mióta legutóbb itt jártak. Pedig egyiküké sem a ma zenéje, ők mégis kitalálták, hogyan tegyék azzá.
Molnár Zsófia: Komitragédia
(Molière: Tartuffe, Nemzeti Színház, október 19.)
„Mivel a vígjáték feladata az: hogy megjavítsa az embereket, miközben mulattatja őket, úgy véltem, hogy mesterségemmel nem is kezdhettem volna jobbat, minthogy nevetséges ábrázolással támadom a kor visszásságait” – olvassuk Molière credóját a honlapon közölt rövid háttéranyagban. Nos, mindezek értelmében és ellenére úgy tűnik, Doiashvili rendezésében nincs világjobbító szándék. Ugyanis a Nemzetiben nem fanyar komédiát, hanem keserű tragédiát adnak. És bár a figurák bizonyos szempontból nevetségesek, nem mulatságosak – talán azért, mert nincs bennük semmi szerethető, egyikükben sem. A rendező mintha kilúgozná a humort a darabból, hogy csupán egy-egy kiszólásban – vagyis amikor a színészek nem a szerepet, hanem önmagukat játsszák – és néhány huncut(kodó) megoldásban csempésszen vissza belőle apró, alig észrevehető morzsákat a színpadra...
Fáy Miklós: Vilde füle mellett
(Paganini – Schubert – Warner, 2019)
Szép vállalás, ha ez volt Vilde Frang célja. Mindenesetre olyan, mintha ez volna, mert nem csak Schubert és Paganini, de a művek az ihletet énekelt dallamokból merítik. Schubert C-dúr dantáziája, amelyben elhangzik a Sei mir gegrüsst című dal, és a rá írott variációk, Paganinitől pedig két operaária hegedűs feldolgozása, az I palpiti és a Nel cor piu non mi sento. Persze az a trükk már nem sikerül tökéletesen, hogy Paganiniből Schubert legyen, Schubertből meg Paganini, mert ahhoz Vilde Frang maga túlságosan Schubert-barát...
Grecsó Krisztián: Székely akcentus
(A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, Kovács András Ferenc videói, 2019 novembere, Facebook)
A marosvásárhelyi könyvvásáron találkoztam egy régi évfolyamtársammal, aki amint tehette – nagyjából húsz éve –, röviddel a diplomázás után elköltözött (disszidált/emigrált/alijázott) Erdélybe. És most, két évtizednyi asszimiláció után óvatos, sőt, diszkréten takargatott, kontrolállt, mégis észrevehető, ösztönös székely akcentussal beszélgetett velem a puritán, alkalmi kávézóban. Az akcentus főnévvel nem eltévedtem, nem azt akartam mondani, hogy az udvarhelyi – merthogy a kollégám ott él –, székely tájszólás perifériáján lenne az irodalmi magyar nyelvnek, éppen ellenkezőleg. Hanem azt, hogy a volt gimnáziumi évfolyamtársam, és erre pontosan emlékszem, nem így beszélt az érettségi előtt...
Károlyi Csaba: „Második természetünk”
(Utcafront. Klubrádió, szombat 17.00. Szerkesztő Árva Brigitta, műsorvezető Rózsa Péter)
Szenvedélyes és szakszerű a műsor. Azt érzékelem, hogy itt fontos dolgokról beszélnek. És mivel a beszélők komolyan gondolják, képesek a lehetetlenre: tényleg elmondják azt, amit látni kellene. Olyan ez, mint amikor eltáncolják az érzelmeiket a táncosok, eléneklik az énekesek. Azért a honlapra meg a fb-oldalra kitesznek néhány képet. Nyugodtan lehetne többet is.
A csak körülírható Hofi-jelenség, a spontaneitás, a nyelvi humor, a gyári munkás karakterének megtévesztésig hiteles eljátszása a kimagaslóan erős színpadi jelenléttel, valamint a rendszer és a magyar ember egészen egyedi paródiája visszahozhatatlan. Hogy kicsoda Hofi, és ki állt mögötte, ma csak sejthető, és ez a kérdés talán leginkább az újabb generációkat foglalkoztatja, de egy biztos, felülmúlhatatlan tehetség volt. Vannak kísérletek az életre keltésére – a tévé csak ritkán sugározza, vajon miért? –, amelyek közül a bakelit utódja jár a legközelebb ahhoz, hogy visszaadjon valamit Hofiból, bízva a hallgató emlékezetében...
György Péter: A mi világunk
(Nemes Csaba kiállítása a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben december 20-ig látható.)
A társadalomkritikus művészet egyértelműsége vagy bonyolultsága mindig összefüggésben áll az adott társadalom politikai viszonyrendszereinek mintázatával. A kormánypárt hosszú éveken át egy virtuális ellenség, ugyanis a migránsok elleni „küzdelmet” használta az egyértelmű viszonyrendszereket fenntartó, félelemből fakadó lojalitás biztos megszerzésére. Nemes Csaba pontosan megértette, mi a különbség a valóság és annak ideológiai másolata között, s ennek megfelelően rendezte át munkássága súlypontjait...
Báron György: A gyanú árnyékában
(Szép csendben. Magyar film. Rendező: Nagy Zoltán.)
Maradjunk hát abban, hogy nem az első, nem is a második, ám a nagyobbik gond, hogy – szemben kvalitásos elődeivel – nem is #metoo-film, még ha ez a címke manapság divatos, s jól cseng a promóciókban. Mert míg az említett hasonló tárgyú mozgóképekből nyíltan és világosan kiderül, mi történt, a Szép csendben vékonyka története megreked a sejtetések-lebegtetések-pusmogások szintjén. Márpedig erről a témáról csak nagyon nyíltan és világosan – azt is mondhatjuk: radikálisan – szabad szólni, másképp nem. Annak a filmesnek, akinek ehhez nincs bátorsága-képessége, tanácsos más történethez nyúlnia.
Végső Zoltán: Csodahangok
(Lizz Wright – MOMkult, Get Closer koncertek, november 11.; Cécile McLorin Salvant és Sullivan Fortner – Müpa, november 18.)
Lizz Wright és Cécile McLorin Salvant okos, intelligens előadók, akik abban az egy-két-három évben is fejlődtek, alakultak, gyúrták magukat, mióta legutóbb itt jártak. Pedig egyiküké sem a ma zenéje, ők mégis kitalálták, hogyan tegyék azzá.
Molnár Zsófia: Komitragédia
(Molière: Tartuffe, Nemzeti Színház, október 19.)
„Mivel a vígjáték feladata az: hogy megjavítsa az embereket, miközben mulattatja őket, úgy véltem, hogy mesterségemmel nem is kezdhettem volna jobbat, minthogy nevetséges ábrázolással támadom a kor visszásságait” – olvassuk Molière credóját a honlapon közölt rövid háttéranyagban. Nos, mindezek értelmében és ellenére úgy tűnik, Doiashvili rendezésében nincs világjobbító szándék. Ugyanis a Nemzetiben nem fanyar komédiát, hanem keserű tragédiát adnak. És bár a figurák bizonyos szempontból nevetségesek, nem mulatságosak – talán azért, mert nincs bennük semmi szerethető, egyikükben sem. A rendező mintha kilúgozná a humort a darabból, hogy csupán egy-egy kiszólásban – vagyis amikor a színészek nem a szerepet, hanem önmagukat játsszák – és néhány huncut(kodó) megoldásban csempésszen vissza belőle apró, alig észrevehető morzsákat a színpadra...
Fáy Miklós: Vilde füle mellett
(Paganini – Schubert – Warner, 2019)
Szép vállalás, ha ez volt Vilde Frang célja. Mindenesetre olyan, mintha ez volna, mert nem csak Schubert és Paganini, de a művek az ihletet énekelt dallamokból merítik. Schubert C-dúr dantáziája, amelyben elhangzik a Sei mir gegrüsst című dal, és a rá írott variációk, Paganinitől pedig két operaária hegedűs feldolgozása, az I palpiti és a Nel cor piu non mi sento. Persze az a trükk már nem sikerül tökéletesen, hogy Paganiniből Schubert legyen, Schubertből meg Paganini, mert ahhoz Vilde Frang maga túlságosan Schubert-barát...
Grecsó Krisztián: Székely akcentus
(A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, Kovács András Ferenc videói, 2019 novembere, Facebook)
A marosvásárhelyi könyvvásáron találkoztam egy régi évfolyamtársammal, aki amint tehette – nagyjából húsz éve –, röviddel a diplomázás után elköltözött (disszidált/emigrált/alijázott) Erdélybe. És most, két évtizednyi asszimiláció után óvatos, sőt, diszkréten takargatott, kontrolállt, mégis észrevehető, ösztönös székely akcentussal beszélgetett velem a puritán, alkalmi kávézóban. Az akcentus főnévvel nem eltévedtem, nem azt akartam mondani, hogy az udvarhelyi – merthogy a kollégám ott él –, székely tájszólás perifériáján lenne az irodalmi magyar nyelvnek, éppen ellenkezőleg. Hanem azt, hogy a volt gimnáziumi évfolyamtársam, és erre pontosan emlékszem, nem így beszélt az érettségi előtt...
Károlyi Csaba: „Második természetünk”
(Utcafront. Klubrádió, szombat 17.00. Szerkesztő Árva Brigitta, műsorvezető Rózsa Péter)
Szenvedélyes és szakszerű a műsor. Azt érzékelem, hogy itt fontos dolgokról beszélnek. És mivel a beszélők komolyan gondolják, képesek a lehetetlenre: tényleg elmondják azt, amit látni kellene. Olyan ez, mint amikor eltáncolják az érzelmeiket a táncosok, eléneklik az énekesek. Azért a honlapra meg a fb-oldalra kitesznek néhány képet. Nyugodtan lehetne többet is.
I R O D A L O M
Aztán egyszerre váratlan megbízást kapott, kicsit rosszulesett neki, de nem volt mit tenni, meg kellett mondani. Mondta is a fiatalnak, hogy üzenete lenne a számára. A fiatal fölhúzta a szemöldökét, nahát, neki lenne üzenete az ő számára. Mondják ki együtt. Egyszerre.
Így történt, hogy kimondták egymás nevét, a dolog idejét, helyét, és ez a mínuszos sorsüzenet mégis egynek hangzott. Picit csodálkoztak, aztán nevetni kezdtek. Úgy nevettek, mint a szél. Mert a szél nevetni is képes. Csakhogy ők ezután már nem tudták abbahagyni...
Beck Zoltán: a nemzedék nélküli ember
(interjú – rögzítés dátuma, helye, időtartam, lejegyző, blabla)
joggal állítasz meg, hogy kik is az igazi felnőttek. nem mintha nem tudnád, kikre gondolok. pontosan tudnád mondani a nevüket, nem igaz? csak a fene nagy definícióéhséged, hogy nevezzük nevén a dolgot. hát jó, nevezzük nevén, és adjunk nevet akkor az okostojás rátarti viselkedésednek, többször voltál pesten, mint egyszer, hazajössz a savaria expresszel, azt ismételgeted, hogy lejöttél vidékre. hát apádhoz jöttél, meg anyádhoz, és nem le, és úgy rúglak seggbe – ezt már tisztáztuk: valagba, inkább mondja így, ha arra törekednék, hogy szó szerint adjam vissza, amit abban a pillanatban mond, amikor belépek a lakásba –, ha megint ezzel jössz. az igazi felnőttek, arra térek vissza. úgy képzeltem mindig, hogy egy család három generációt bír el. négyet is. persze, bazmeg, vitatkozz megint, de a négy az inkább kivétel, mintsem a standard. mert a négy nemzedék az már olyan, hogy az egyik oldalon csonkul. mondom a példát. hogy a dédi él, de a sok dédiből akárhogy osztol-szorzasz, azért a kisebb hányada van még ezen az oldalon, hogy meg ne bántódjál, mondom ilyen finomkodva. így aztán ez a nemzedék már korántsincs jelen...
Frideczky Katalin: A hakni
Lola nem volt szép nő. Egyedüli ékessége a derékig érő dús, gesztenyeszín haja, amit kibontva hordott, hogy még jobban érvényesüljön. Bánatos tehénszemei voltak, és az alakja is némileg emlékeztetett a tehénére. Többnyire hosszú, bő ruhákban járt, hogy palástolja egybeszabott derekát, vastag csípőjét. A fogai viszont szépek voltak. Mikor mosolygott, a szája sarka felnyílt, mint a tátogó madárfiókáknak. A gimnáziumban inkább látszott zárdaszűznek, mint majdani buja nősténynek. Kivirágzott volna, mint a lótusz, az éjszaka virága? Vajon miért szállt ki a hakniból? És hogyhogy éppen őrá gondolt? Ki ez a színész? A kérdésekre csak később kapott választ. Még többet is megtudott, mint szeretett volna. Magas, ötven év körüli, ősz hajú férfi nyitott ajtót. Zsoli vagyok, gyere be! Janka első pillantásra felmérte, hogy egy hajdani playboy felpuhult mutációjával áll szemben. Egy kivénhedt bonviván, aki azt hiszi magáról, hogy még mindig ellenállhatatlan. A bemutatkozás után a férfi végigvezette Jankát a hatalmas lakáson, alig leplezett büszkeséggel mutogatva a berendezést, a dísztárgyakat, a festményeket, régiségeket. Valósággal hencegett. Vendégén azonnal megérezte a szegényszagot. El akarta kápráztatni. Íme, a haknik hozadéka! Ha velem társulsz, neked is lesz, sugallta minden gesztusa. Ha beválsz, megtartalak...
Fecske Csaba: Örökös menyasszony
Maris, örökös menyasszony, könyököl a gangon harminc éve már, bámulja a tovabotladozó patak fölött a hidat, ahol eltávozott a vőlegény, akkor még nem lehetett tudni, hogy örökre. Kitűzték az esküvő időpontját, jöttek is a vendégek, volt étel, ital. Egy másfél mázsás hízó áldozta életét a népes vendégsereg kedvéért. Több tucat tyúk végezte a főzőasszonyok üstjében, a sózótekenő tele volt fasírttal, rántott hússal ki lehetett volna tapétázni a házat. Folyt a bor meg a pálinka, mint a ház előtt a patak. Elszaladt az idő, egyik-másik vendég már túl volt az első hányáson, de a vőlegény nem mutatkozott. Maris sokadszor próbálta fel a menyasszonyi ruhát, olyan ideges volt, hogy hasmenése lett. Bezárkózott a tisztaszobába, onnét bámult ki az útra. Idő után a vőlegény rokonsága szép lassan elszivárgott. Megsejtették, hogy itt botrány készülődik. Szégyenükben elsunnyogtak köszönés nélkül. Egyetlen részeg férfi maradt mutatóba...
Kürti László: tartozni valahová
László Noémi: De igen, de nem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.