Szerző: ÉS
2019.11.08.
Szalay Zoltán: „Most a romok korszaka van”
Beszélgetés Csehy Zoltánnal
F E U I L L E T O N
K R I T I K A
Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 96 oldal, 3999 Ft
A Mindig Homérosznak nem egy kortárs Odüsszeusz útját, sokkal inkább a modern (talán skizofrén) tudat odüsszeiáját jeleníti meg. Ezért nem a menekült személye, hanem a menekült létállapot az, ami érdekes. Ez pedig nem feltételez semmilyen konkrétan megragadható fenyegetést vagy létező veszélyt, mivel egzisztenciális tény. Ezáltal az egész szövegre tekinthetünk az emberi (és nem pusztán az emberi) létezés egyfajta parabolájaként. Itt a menekülőnek, a menekülésen kívül, nincsen másik élete. Menekülése emiatt – látszólag – végtelen. Ami azt is jelenti, hogy szemben a hazafelé tartó Odüsszeusszal, számára nem létezik olyan végpont, ahova megérkezhetne. A menekülőt senki se várja, és ő sem vár semmire, még arra sem, hogy ennek az űzött állapotnak egyszer vége legyen, hiszen a megállás számára a biztos halál. Mozgásának célja ezért a céltalanság, a sehová sem tartás, annak érdekében, hogy útvonala az üldözők számára minél kiszámíthatatlanabb legyen. A menekülés stratégiájának fő alapelvei: a helyes (vagyis az összevissza, kaotikus) sebesség és a tetszőleges irány megválasztása, a védett helyek kerülése, a tömegben való elvegyülés, a kommunikáció minimálisra korlátozása, valamint az alvástól, az evéstől és az ivástól való tartózkodás. Továbbá kerülni kell mindent, ami jó, mert az a legveszedelmesebb csapda. Bármilyen jó dolog az elkényelmesedéshez és a megálláshoz vezet, az előrelátott bukáshoz. Ha a menekülő csak egy pillanatra kiesik a szerepéből, ha csak egy másodperc töredékére megfeledkezik a stratégiájáról, máris utolérhetik...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
B. Kiss Mátyás: Ex libris
Vass Norbert: Indiáncseresznye
Xaver Bayer: Az átlátszó kezek
Ricardo Piglia: Az eltűnt város
Rafael Pinedo: Plop
ÉS-KVARTETT – Závada Pál Hajó a ködben című regényéről
Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szolláth Dáviddal és Visy Beatrixszel beszélgetett 2019. október 30-án, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a jövő héttől a YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb november 27-én, szerdán Berta Ádám Nem attól vizes a hal című regényéről lesz szó.
György Péter: „Nincs semmiféle üzenet”
(Molnár Vera Rendetlenség a rendben című kiállítása a Kiscelli Múzeumban)
A logika, a geometria, a művészet mechanizmusainak az értelem megfontolásai általi követése, a hibák keresésének és az érvelő ész intenzív használatának eredménye az elme működésének és az érzelmek elragadtatottságának kísérleti körülmények közti nagy találkozása. Mindez együtt nagy művészetet teremtett, amelynek radikálisan más a pszichológiája, a hírnévhez való viszonya, mint az egomán kortárs művészetnek. Molnár Vera minden egyes műve, sorozata új világokat, összefüggéseket, lehetőségeket tár fel...
Végső Zoltán: A kitérő
(John Coltrane: Blue World – Impulse, Verve, Universal, 1964/2019)
A lemezkiadók egyik mai fontos szerepe mozgásban tartani a zenében lakozó ősenergiákat: ezért nem feledkezünk meg John Coltrane-ről és ezért nem került még az elképzelt szobra egy múzeumi vitrin mögé. A másfél éve megjelentetett, elveszettnek hitt felvételekből összeállított Both Directions at Once, az A Love Supreme háromlemezes kiadása, a Coltrane-dokumentumfilm mind segítenek mélyebbre látni és motiválnak abban, hogy akár csak a jól ismert, mással össze nem hasonlítható sound miatt elővegyük a többi, klasszikussá vált lemezeket, és ezen az úton elindulva számot vessünk a nagy kérdésekkel. Hiszen – ahogy Sonny Rollins mondta a dokfilmben – Coltrane abban volt több másoknál, hogy ő a nagy képet nézte...
Mélyi József: Helyszín, keretben
(Barakonyi Szabolcs Hűlt hely című kiállítása november 30-ig látható a Deák Erika Galériában.)
Egy olyan egynemű világot érzékelünk, amelyben valami nincs a helyén – ezt a gondolatot a legerősebben a budapesti galéria bejáratánál mintegy mottóként elhelyezett hatalmas és kaotikus raktárkép sugallja. Ha jobban megfigyeljük a különböző tetthelyeken, különböző bűnügyekhez tartozó képeket, úgy tűnik, tényleg minden egyforma; ahogy egy régi krimiben a helyszínelés során egy felügyelő megfogalmazta: „a baj, ha meglátogat egy házat, legyen az szegény vagy gazdag, ízléses vagy ízléstelen, mennyire egyformává tesz mindent”...
Báron György: Magos Déva vára
(Déva. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró: Szőcs Petra. Társ-forgatókönyvíró: Nagy V. Gergő. Operatőr: Dévényi Zoltán.)
A történetet, ha létezik egyáltalán, könnyedén követjük, ám a Déva igazi erejét a kaleidoszkópszerűen elénk kerülő képek és helyzetek adják. A város körüli hegyek s a környéket uraló vár égbe nyúló oromzata, alatta a mélyben a jellegzetes kelet-európai-balkáni lepusztultság, a soha ki nem nőhető államszocializmus omladozó romjai. S falai között a reménytelenség végvidékének bentlakói: nyűtt, bánatos arcok, megfáradt testek, ócska öltözetek...
Csengery Kristóf: Látomás és indulat
(Jevgenyij Kiszin zongoraestje – Müpa, november 5.)
Kiszin előadásmódja tele volt drámaisággal, kontraszttal. A Patetikus szonáta lassú bevezetését színpadiasan szólaltatta meg, a szonáta-főszakaszt igen gyorsan és szikrázó virtuozitással. Az Eroica-variációkban minduntalan mellbe vágott a zongorakezelés ütőhangszerszerű jellegének hangsúlyozása, és általános értelemben egy olyan vadság, szilaj, zabolátlan karakterizálás, amely az indulatkitörésektől sem visszariadó, szélsőséges Beethovent állítja elénk...
Molnár Zsófia: Habparti
(Szirmai–Bakonyi–Gábor: Mágnás Miska, Vígszínház, október 26.)
És ha már a mulatságnál tartunk: Eszenyi szereti a látványos gesztusokat és a méretes kellékeket. Nos, ezekből az előadásban akad bőven, de a javuk megmarad felkapott (státusz)szimbólumnak. Ilyen értelemben adekvát a báljelenetet fürdőruhásan jacuzziban kezdeni, majd elárasztani a színpadot habbal – csak nem praktikus: teszem azt, fel kell takarítani, ami a második szünetben jelentős közönségveszteséggel járhat, és jár is. A csúszásveszély mellett a Rollát alakító, Kecskemétről frissen szerződtetett Dobó Enikőt szerelmi bánatában többször földre küldeni sem színészbarát – és az egészhez képest túlságosan sztanyiszlavszkiji – megoldás: hason fekve, négykézláb énekelni nem könnyű, ugyanakkor itt jegyezzük meg, hogy Dobó Enikő állja a habot, és gyakorlatilag egyedül neki vannak meg a műfajhoz szükséges hangi adottságai...
Fáy Miklós: Johann Sebastian Overdose
(Bach: Csellószvitek – Zeneakadémia, október 31.)
Ez most nem leleplező jellegű írás, Várdai ezer okból megérdemel mindenféle tapsokat és hangos tetszésnyilvánításokat. Nem minden élmény zenei élmény, bizonyos értelemben a hat (mind a hat) szvit műsorra tűzése is mintha másról szólna, mint a művekről. Mondjuk így: állapotfelmérés, itt vagyok, eddig jutottam, innét lépek tovább, hogy feljebb vagy lejjebb, az más kérdés...
Grecsó Krisztián: A cseh–román határ
(„Bács-Kiskun megye? Az Romániával és Csehországgal határos”, a Mi vidékünk sorozat, Index, 2019. november 4.)
Talán maga a tájékozatlanság szüli, az ismeretek hiánya, de a magyar lélek összerándul, ha arról hall, hogy egy átlagos amerikainak fogalma sincsen róla, hol van Magyarország, és még azt sem tudja megtippelni, hogy Európában vagy Ázsiában.
Ez a fájdalom és borzongás elég indokolatlannak tűnik, ha megnézi az ember az Index a Mi vidékünk sorozatának tájegységnyitó filmetűdjeit. Ezekben a rövid összeállításokban azt a nem túl bonyolult dolgot kérdezik az utca emberétől, merre van az adott régió, város vagy megye. A héten Bács-Kiskun került a kínpadra, de korábban nem járt jobban se Csongrád, se Vas, a járókelők őszinte megdöbbenéssel állnak a probléma előtt, nagyjából úgy, mintha Utah és Nevada pozícióját kellene tisztázni, hogy határosak-e, és hogy melyikben van Salt Lake City.
Fuchs Lívia: 1 in 2
(Szentpáli Roland–Feledi János: Orfeusz, zenei montázs – Feledi János: Revenge (Élektra), Feledi Project; Mádi László–Mészáros Máté: Ketten, Mádi László–Juhász Péter: Sinni, Közép-Európa Táncszínház)
Amikor Feledi elnyerte a KET művészeti vezetői helyére kiírt pályázatot, egy kicsit megfáradt és elszürkült előadókból álló társulatot örökölt. Talán ez is visszariaszthatta attól, hogy valóban a „sajátjának” tekintse az együttest, bár akkor meg nem világos, miért is pályázott a vezetésére. Új társulatvezetőként akár az összes táncos helyett újakat szerződtethetett volna, ha lettek volna koreográfusi tervei az együttesben, amelynek fele azonban így is kicserélődött. Az új arcok és friss energiák nagyon is jót tettek a KET-nek – igaz, a Café Budapest alkalmából nekik nem olyan üres handabandázásban kellett helyt állniuk, mint a Feledi Project ismét sokfelől összesereglett – operaházi sztártáncossal és egyetemi növedékekkel is feldúsított – előadóinak.
Xaver Bayer: Az átlátszó kezek
Ricardo Piglia: Az eltűnt város
Rafael Pinedo: Plop
ÉS-KVARTETT – Závada Pál Hajó a ködben című regényéről
Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szolláth Dáviddal és Visy Beatrixszel beszélgetett 2019. október 30-án, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a jövő héttől a YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb november 27-én, szerdán Berta Ádám Nem attól vizes a hal című regényéről lesz szó.
György Péter: „Nincs semmiféle üzenet”
(Molnár Vera Rendetlenség a rendben című kiállítása a Kiscelli Múzeumban)
A logika, a geometria, a művészet mechanizmusainak az értelem megfontolásai általi követése, a hibák keresésének és az érvelő ész intenzív használatának eredménye az elme működésének és az érzelmek elragadtatottságának kísérleti körülmények közti nagy találkozása. Mindez együtt nagy művészetet teremtett, amelynek radikálisan más a pszichológiája, a hírnévhez való viszonya, mint az egomán kortárs művészetnek. Molnár Vera minden egyes műve, sorozata új világokat, összefüggéseket, lehetőségeket tár fel...
Végső Zoltán: A kitérő
(John Coltrane: Blue World – Impulse, Verve, Universal, 1964/2019)
A lemezkiadók egyik mai fontos szerepe mozgásban tartani a zenében lakozó ősenergiákat: ezért nem feledkezünk meg John Coltrane-ről és ezért nem került még az elképzelt szobra egy múzeumi vitrin mögé. A másfél éve megjelentetett, elveszettnek hitt felvételekből összeállított Both Directions at Once, az A Love Supreme háromlemezes kiadása, a Coltrane-dokumentumfilm mind segítenek mélyebbre látni és motiválnak abban, hogy akár csak a jól ismert, mással össze nem hasonlítható sound miatt elővegyük a többi, klasszikussá vált lemezeket, és ezen az úton elindulva számot vessünk a nagy kérdésekkel. Hiszen – ahogy Sonny Rollins mondta a dokfilmben – Coltrane abban volt több másoknál, hogy ő a nagy képet nézte...
Mélyi József: Helyszín, keretben
(Barakonyi Szabolcs Hűlt hely című kiállítása november 30-ig látható a Deák Erika Galériában.)
Egy olyan egynemű világot érzékelünk, amelyben valami nincs a helyén – ezt a gondolatot a legerősebben a budapesti galéria bejáratánál mintegy mottóként elhelyezett hatalmas és kaotikus raktárkép sugallja. Ha jobban megfigyeljük a különböző tetthelyeken, különböző bűnügyekhez tartozó képeket, úgy tűnik, tényleg minden egyforma; ahogy egy régi krimiben a helyszínelés során egy felügyelő megfogalmazta: „a baj, ha meglátogat egy házat, legyen az szegény vagy gazdag, ízléses vagy ízléstelen, mennyire egyformává tesz mindent”...
Báron György: Magos Déva vára
(Déva. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró: Szőcs Petra. Társ-forgatókönyvíró: Nagy V. Gergő. Operatőr: Dévényi Zoltán.)
A történetet, ha létezik egyáltalán, könnyedén követjük, ám a Déva igazi erejét a kaleidoszkópszerűen elénk kerülő képek és helyzetek adják. A város körüli hegyek s a környéket uraló vár égbe nyúló oromzata, alatta a mélyben a jellegzetes kelet-európai-balkáni lepusztultság, a soha ki nem nőhető államszocializmus omladozó romjai. S falai között a reménytelenség végvidékének bentlakói: nyűtt, bánatos arcok, megfáradt testek, ócska öltözetek...
Csengery Kristóf: Látomás és indulat
(Jevgenyij Kiszin zongoraestje – Müpa, november 5.)
Kiszin előadásmódja tele volt drámaisággal, kontraszttal. A Patetikus szonáta lassú bevezetését színpadiasan szólaltatta meg, a szonáta-főszakaszt igen gyorsan és szikrázó virtuozitással. Az Eroica-variációkban minduntalan mellbe vágott a zongorakezelés ütőhangszerszerű jellegének hangsúlyozása, és általános értelemben egy olyan vadság, szilaj, zabolátlan karakterizálás, amely az indulatkitörésektől sem visszariadó, szélsőséges Beethovent állítja elénk...
Molnár Zsófia: Habparti
(Szirmai–Bakonyi–Gábor: Mágnás Miska, Vígszínház, október 26.)
És ha már a mulatságnál tartunk: Eszenyi szereti a látványos gesztusokat és a méretes kellékeket. Nos, ezekből az előadásban akad bőven, de a javuk megmarad felkapott (státusz)szimbólumnak. Ilyen értelemben adekvát a báljelenetet fürdőruhásan jacuzziban kezdeni, majd elárasztani a színpadot habbal – csak nem praktikus: teszem azt, fel kell takarítani, ami a második szünetben jelentős közönségveszteséggel járhat, és jár is. A csúszásveszély mellett a Rollát alakító, Kecskemétről frissen szerződtetett Dobó Enikőt szerelmi bánatában többször földre küldeni sem színészbarát – és az egészhez képest túlságosan sztanyiszlavszkiji – megoldás: hason fekve, négykézláb énekelni nem könnyű, ugyanakkor itt jegyezzük meg, hogy Dobó Enikő állja a habot, és gyakorlatilag egyedül neki vannak meg a műfajhoz szükséges hangi adottságai...
Fáy Miklós: Johann Sebastian Overdose
(Bach: Csellószvitek – Zeneakadémia, október 31.)
Ez most nem leleplező jellegű írás, Várdai ezer okból megérdemel mindenféle tapsokat és hangos tetszésnyilvánításokat. Nem minden élmény zenei élmény, bizonyos értelemben a hat (mind a hat) szvit műsorra tűzése is mintha másról szólna, mint a művekről. Mondjuk így: állapotfelmérés, itt vagyok, eddig jutottam, innét lépek tovább, hogy feljebb vagy lejjebb, az más kérdés...
Grecsó Krisztián: A cseh–román határ
(„Bács-Kiskun megye? Az Romániával és Csehországgal határos”, a Mi vidékünk sorozat, Index, 2019. november 4.)
Talán maga a tájékozatlanság szüli, az ismeretek hiánya, de a magyar lélek összerándul, ha arról hall, hogy egy átlagos amerikainak fogalma sincsen róla, hol van Magyarország, és még azt sem tudja megtippelni, hogy Európában vagy Ázsiában.
Ez a fájdalom és borzongás elég indokolatlannak tűnik, ha megnézi az ember az Index a Mi vidékünk sorozatának tájegységnyitó filmetűdjeit. Ezekben a rövid összeállításokban azt a nem túl bonyolult dolgot kérdezik az utca emberétől, merre van az adott régió, város vagy megye. A héten Bács-Kiskun került a kínpadra, de korábban nem járt jobban se Csongrád, se Vas, a járókelők őszinte megdöbbenéssel állnak a probléma előtt, nagyjából úgy, mintha Utah és Nevada pozícióját kellene tisztázni, hogy határosak-e, és hogy melyikben van Salt Lake City.
Fuchs Lívia: 1 in 2
(Szentpáli Roland–Feledi János: Orfeusz, zenei montázs – Feledi János: Revenge (Élektra), Feledi Project; Mádi László–Mészáros Máté: Ketten, Mádi László–Juhász Péter: Sinni, Közép-Európa Táncszínház)
Amikor Feledi elnyerte a KET művészeti vezetői helyére kiírt pályázatot, egy kicsit megfáradt és elszürkült előadókból álló társulatot örökölt. Talán ez is visszariaszthatta attól, hogy valóban a „sajátjának” tekintse az együttest, bár akkor meg nem világos, miért is pályázott a vezetésére. Új társulatvezetőként akár az összes táncos helyett újakat szerződtethetett volna, ha lettek volna koreográfusi tervei az együttesben, amelynek fele azonban így is kicserélődött. Az új arcok és friss energiák nagyon is jót tettek a KET-nek – igaz, a Café Budapest alkalmából nekik nem olyan üres handabandázásban kellett helyt állniuk, mint a Feledi Project ismét sokfelől összesereglett – operaházi sztártáncossal és egyetemi növedékekkel is feldúsított – előadóinak.
I R O D A L O M
A véglegesítő – XII.
K. éppen azt álmodta, hogy jönnek érte, amikor érte jöttek. Két nemzetvédelmis állt a küszöbén, fekete, recsegő esőkabátban. Tapasztalatlanságukat határozottsággal álcázták. A magasabbik K. csuklójához érintette a hordozható leolvasót.
– Károj vértárs? – kérdezte fölösleges óvatossággal. – Velünk kell jönnie.
– Mijen ügyben? – kérdezte K., de nem kapott választ, ha csak azt nem tekintjük válasznak, hogy az alacsonyabbik envés színpadiasan elnevette magát.
– Felöltözhetek?
– Szükségtelen – mondta a magasabbik. – Tökéletesen megfelelő az öltözék, amelyet visel. A kocsiban meleg van, biztosíthatom, még nem fordult elő, hogy bárki is megfázott volna odabenn. Inkább melegük szokott lenni, az igazat megvallva.
Az alacsonyabbik ismét könnyed kacagással jutalmazta társát. K. burgundivörös flanellpizsamát húzott előző este, a bájosan fölösleges mellényzsebet hímzés díszítette. A gyakori mosástól megfejthetetlen arabeszknek látszott, de K. halványan még emlékezett rá, hogy eredetileg mormotát ábrázolt...
Kollár-Klemencz László: Budi
Amúgy meg mire lehet használni egy rossz helyre épített budit? Nem sok mindenre, garázsnak vagy szerszámtárolónak túl kicsi, egyszemélyes buszmegállónak alkalmas lenne, de zárt kertben busz nem áll meg, azért az egy emberért meg végképp nem. Polcokat lehetne belepakolni, telerakni üres festékesdobozokkal, azokért nem kell idejönni külön, mert azok már nem kellenek. Nehezen kidobható tárgyakat is mind ide lehetne rakni, itt gyűjteni eldugottan a kertben. Aztán lassan a ház összes tárgya itt találná magát. A tárgyaknak is vannak időszakaik: fiatalok, felnőttek, öregek, mint az emberek, róluk találták ki őket...
Szentléleky-Szabó Ágnes: Göteborg
Tíz év múlva Netti nem lép fel egyetlen fontos kijevi nagykoncerten sem, nincs benne a tévében, nem hibáztat engem semmiért. Egy trafikot kapott a szüleitől, így mondják, kapott, abban eladó. Inkább menedzser, mert intézi a rendeléseket, a könyvelést, és van egy alkalmazottja is, akinek ő szabja meg a munkaidejét. Kolos meséli ezt a hazafelé tartó vonaton, amin a helyjegyünk véletlenül egymás mellé szól. Nem ismertem fel. Nincs klíma, egy kemény papírra nyomtatott oklevéllel legyezi magát, azon látom a nevét. A kilencven perc késéshez mindenki szokva van, az utasok mögöttünk így mondják, szokva van, nem is nyugtalan senki. Ha lenne klíma, Kolos nem legyezné magát, nem ismerném fel, nem kezdenénk beszélgetni. Nem mondaná azt, hogy elvisz motorozni. Nem töltenénk az egész nyarat a kifli alakú tónál, ősszel nem mondaná, hogy Göteborgból lehetetlen gyakrabban hazajönni, karácsonykor meg azt, hogy legközelebb csak a következőre jön. Nem gyűlölném Göteborgot, csak egyszerűen az a város marad, ahonnan nem lehet gyakran hazajönni...
Kustos Júlia: Klára mama viszonya a fikcióhoz
Terka dédi szeme ekkor a teliholddal bevilágított szobában sose látott fénnyel villant meg, s hanyatt fektéből macskapuhasággal gördült férje mellé az öreg sezlonyon, hogy a fülébe súgja: itt vannak. Figyelnek. A dédpapa csak pislogni tudott. A szobában eddig nem érintett tónussal csengtek a szavak. Fektében, görbe ujjaival szemeiből kikaparta az álmot. Terka dédi pedig folytatta azzal, hogy nem kell félnie, hiszen oda – ezt csak tátogta, miközben szemével az éjjeliszekrény felé intett – már ásott egy alagutat, ami a pincén át a pöcegödör titkos mellékszobájába vezet. Sose lehet mindez az övék. A dédapám igazán nem tudta ezt mire vélni. Kicsodák, Terkám, hát miről beszélsz?, kérdezte a titkokkal terhes helyzethez mérten túlságosan hangosan, és kapcsolatuk során talán ha másodszor tegezve dédanyámat. A dédi nem kockáztathatta meg, hogy meghallják őket, és az egész terv dugába dőljön, így egy jól irányzott mozdulattal beletenyerelt dédapám szájába, aki a riadalomtól és a fájdalomtól felváltva ordított és harapta a száraz parasztkezet, egészen addig, amíg Klára mama a szomszéd szobából át nem rontott, s fel nem kapcsolta a villanyt. Terka dédi nem ismerte fel a saját lányát. A kést előrántotta a párna alól, s Klára mama felé hadonászva felszólította, hogy hagyja el a házát, vagy átvágja a torkát, és ő ugyan nem viccel...
Gulisio Tímea: Korrupt kedvesem
Gulisio Tímea: Destruktív
Gulisio Tímea: Katonadolog
Karafiáth Orsolya: Emlékcsapda
Lackfi János: A halottal szelfizés zsoltára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.