Szerző: KOVÁCS BÁLINT
2019.11.19.
Ha nem csak élő személyt lehetne annak nevezni, akkor ez a pár mondat lenne a Szép csendben című magyar film főszereplője. Ez az a mondat, amit mindig azért mondanak annak, akihez valaki igenis úgy nyúlt hozzá, hogy hátha mégis úgy dönt, nem akar beszélni az egészről, vagy ami még jobb, meggyőzi magát arról, hogy tényleg ő értett félre valamit, nem volt az egészben semmi szexualitás, csak megcsúszott az a kéz véletlenül, vagy egyébként is teljesen normális néha egy kis bizalmasság, kár túlreagálni. És akkor nem kell szembenézni azzal, amivel senki sem akar. Mondjuk – ebben a filmben – azzal, hogy egy zeneiskolai tanár szexuálisan közeledett egy tizennégy éves, kiszolgáltatott tanítványához.
Erről szól az elsőfilmes Nagy Zoltán kis költségvetésből, a Filmalap pályakezdőket támogató Inkubátor programjában készült filmje: a Szép csendben azt próbálja meg bemutatni, hogyan bizonytalanítja és némítja el a környezete gyakorlatilag törvényszerűen azt, aki hasonló helyzetbe kerül. És a filmben épp az a legjobb, hogy Nagy Zoltán és forgatókönyvíró-társa, Horváth János Antal mennyire precízen látják, és mennyire aprólékosan bontják ki ennek a folyamatnak minden részletét. És eközben – nagyon okosan – egyik tekintetben sem egyszerűsítik le túlzottan a témát: egyrészt a zaklatás esetében nem valami teljesen nyilvánvaló, ruhaletépős dúvadságról van szó, másrészt a film egyáltalán nem azt akarja körüljárni, hogy a sok rosszindulatú, gonosz ember hogyan fenekedik az áldozat ellen. Hanem azt, hogy a bennünket is körülvevő társadalomba milyen mélyen be van épülve ez a tagadás vagy zsigeri elutasítás akkor is, ha amúgy rendes emberekről van szó. Ami sokkal érdekesebbé és univerzálisabbá teszi a Szép csendben-t: nem azt mutatja meg, hogy ha szemét alakok vesznek körül, akkor pechünk van, hanem azt, hogy miért marad ennyire árnyékban majdnem minden ilyen ügy.
HOGY HOGYAN MEGY EL MELLETTÜNK SZÉP CSENDBEN MINDAZ, AMI SZÉP CSENDBEN ÖRÖKRE TÖNKRETESZI VALAKI MÁS ÉLETÉT.
A film azt mutatja meg, mennyire nehéz kívülről mindenki más számára megítélni, tényleg történt-e valami olyan, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, már csak azért is, mert a zaklatás sokszor nem precíz meghatározással leírható cselekvés, és egész mást jelenthet ugyanaz a mozdulat akár attól is, hogy a másik zihál-e közben. Hogy az első reakció mindig szinte ugyanolyan reflex, mint az egészségedre a tüsszentés után: „á, biztos nem úgy gondolta!”, ami sokszor kapásból el is fojtja a további segítségkérési kísérleteket. És hogy az áldozat környezete a legtöbbször egyszerűen nem tudja, hogyan lehet szembenézni egy ilyen kérdéssel, mert eleve hihetetlennek tűnik, hogy „pont az én lányommal, aki nem is olyan” történjen meg ilyesmi, vagy szégyenteljesnek tartják, esetleg gyanúsnak, hogy akkor miért nem beszélt róla...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.