Szerző: WIRTH IMRE
2019.10.25.
– Hogy az egész kommunista nomenklatúrát kitiltani a közéletből, hogy nagyon kemény, a nürnbergi perhez hasonló visszamenőleges törvényi eljárással a lehető legtöbbet elítélni közülük, a privatizációban visszaadni minden egykori tulajdonosnak vagy utódainak a tulajdonát, és azonnal nyilvánossá tenni a kommunista rendszer összes titkos iratát.
– Ez harminc év után még nyomasztóbb. Visszakanyarodva kicsit: amikor arról volt szó, hogy a jövőről mit gondoltál, ott nagyon személyes élményanyagról beszéltél, alapvetően nem is a politikáról, hanem hogy számodra kinyílt a világ. Te Nádassal, Esterházyval szinte egyszerre kezdtél el írni. Nem vagy nagyon nehezen publikálható írásaid voltak, és ez abba is maradt. Most pedig, 2019‑ben a Jelenkornál jelent meg szépirodalmi műved. Ebből a perspektívából visszatekintve mit hozott neked a rendszerváltás?
– Az alapvető változás – eltekintve a gyerekeim okozta intim örömtől, az érzelmi életem, a vonzódásaim boldogságaitól –, hogy szabadon elkezdhettem publikálni. És itt a legnagyobb szívóerőt a politikai publicisztika jelentette, melyet ráadásul meg kellett tanulnom, mert az tulajdonképpen a politika költészete. Másrészt pedig el kellett érnem, hogy elfogadjanak mint publikációképes szerzőt, amihez tekintély kell, és azzal én egyáltalán nem rendelkeztem.
– De ez, amennyire én emlékszem, nemcsak kifelé irányuló elfogadási munka volt, hanem magadban is nagyon erősen véghez kellett vinni, hogy megint írsz. Emlékszem arra a bizonyos kötetbemutatóra, amikor megjelent A gépfegyver szálkeresztje, azt hiszem, a Holnap kiadónál...
– Igen.
– Ott az a performansz 1991-ben, hogy korbáccsal vered a hátad. Egyszerre volt benne az a gesztus, hogy kilépsz az irodalmi térbe, és ugyanakkor az önmagaddal való leszámolási vágy. Tündökölsz valamiben, amivel szemben nagyon ambivalens érzéseid vannak. Ez hogyan változott ’89 után azzal, hogy szabadon lehetett írni?
– Vesémbe látsz. Legalapvetőbb tulajdonságaim és a legsúlyosabb sérüléseim következményei változatlanok maradnak. Viszonylag gyenge énem van, és iszonyatos hiúságom, de az önérvényesítésnek azt a konzekvens, kételyek nélküli, erőteljes nyomulását, a kapcsolati tőkéknek azt az építését, ami szükséges a kellő tekintély megteremtéséhez, azt én nem tudtam megoldani. Nagyon szerettem volna. Mégis, az írás reménye belőlem soha egy másodpercre sem halt ki, hiszen valójában végig írtam 1974-től kezdve, amikor egy meglehetősen erős megrázkódtatáson mentem keresztül önmagamat illetően. Csak éretlen voltam, és ez nagy rejtély, mert tulajdonképpen azáltal tudtam megint igazán elkezdeni írni, hogy valamennyire ezt az egész problémát fel tudtam dolgozni. Hogy felnőtté váltam. Ez fokozatos folyamat volt, amelynek a politikai felszabadulásom lehetett a gyutacsa. Olyan volt, mint amikor valaki megszületik, és akkor elkezdi tanulni a felnőtt életet.
’89-ben megszülettem, és mikor kezd az ember írni? Úgy 15–18 éves korában. Hát eltelt 15–18 év, egyszerre csak éreztem, hogy valamennyivel jobban tudok írni. Noha nem stílusművész lettem. De még hosszabb időre volt szükségem, körülbelül 25 évre, hogy körvonalazódjék egyáltalán, mi is az én stílusom. Ez rettenetesen hosszú folyamat volt, és annak a performansznak a végén, melyet az első szépirodalmi kötetem megjelenése alkalmával csináltam, elmenőben Bán Zoltán András azt mondja, hogy „nagyon nem bírom az amatőr dolgokat”. Ami olyan volt, akár a halálos ítélet. Hiszen ez a lelkemből jött, és ezért hiteles volt. Ugyanakkor persze azt is tudtam, mert e miatt a viszonylag gyengébb én miatt mindig azonnal megszólal az engemet ostorozó ördög, hogy persze, de hát az amatőrökből is nagyon belülről jönnek a késztetések. Nagyon erősen hittem azt, hogy az igazán eredeti ötlet, hogy hamut szórók a fejemre és mindenki előtt megverem magam, de annyira biztos valamiben többé nem tudtam már soha életemben lenni.
– Amit ebben a relációban mondasz, hogy ’89 a születés, és hogy mikor kezdesz el olyat írni, amit elfogadsz, az a Balatoni nyaraló megírásához is sokat hozzátesz nekem. Van még egy reménytelenül evidens kérdésem, hogy szerinted harminc év múlva mi lesz.
– Semmire sem vágyom jobban, mint bepillantani a jövőbe, mert annyiból nem művész, nem író vagyok, hogy engem tényleg a megismerés érdekel a legjobban, de hiányzik valami ahhoz, hogy megpillantsam a jövőt. Nyilván mindenkiből hiányzik, de én ezt a hiányt rettenetesen erősen érzem. Az én fogódzóm az a fogalmi, értelmező megközelítés, amivel a jelent figyelem, és abból extrapolációval tudok csak következtetéseket levonni. Más is így van vele, csak attól függ, mit tekintünk a jelen valóságának. S az a valóság, melyet én tekintek annak, az egy fokkal súlyosabb valami, mint amelyet például a mainstream tart annak. Ez a „ménsztrím” még mindig nem néz szembe azzal, hogy itt egy, a klasszikus fasizmust meghaladó mutáns visszatérés játszódik le, tanulva az 1945‑ös vereségből, és ez nem véletlen egy társadalom történetében. Ez nem fasiszta, hanem egy olyan tájékozatlan, archaikus beidegződésekkel rendelkező társadalom, amelynek ugyanúgy van nyugat-európai része, ahogy a cári Oroszországnak is volt, és ’17-ben éppen ezt a réteget tizedelték meg iszonyatosan. Itt is lejátszódott ez, ha nem is olyan mértékben, de így is kész csoda, hogy egyáltalán túléltek olyanok, akik ma liberális demokrata bal- és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok. Teljes kisebbségben vannak.
A rendszer olyan stabilan áll ma már, hogy ha netán csoda történik, és az ellenzék győz, akár Budapesten, akár országosan, ezt a győzelmet radikális változtatások nélkül nem tudják megőrizni, nem tudnak megbirkózni a társadalom többségével. És elsöpri őket a következő pillanatban a mindennapi teher, ami egy politikai kormányra nehezedik, és visszaszavazzák az előzőt. Ha nem történik valami a világpolitikában, ez a rendszer harminc év múlva is ugyanez lesz, és ahogy Kertész megírta: Auschwitzban is lehet boldog az ember, hát itt is lehetünk boldogak. Az Európai Unió pedig, mint minden demokratikus szervezet, nagyon lassan képes csak reagálni a saját potenciális sírásóira.
De természetesen a felmelegedés okozta irtózatosan nagy problémák és az újra meginduló migrációs nyomás, amely a felmelegedés nyomán keletkezik, átrajzolhatja az euroatlanti világ politikai arculatát is, mert ez ellen sokkal keményebb, ha tetszik, ma antidemokratikusnak látszó intézkedések nélkül nem lehet védekezni. Ráadásul azok a rendszerek, amelyek az európai térfélen már eleve tekintélyuralmúak, ezek a saját önvédelmük érdekében, az éghajlatváltozásra hivatkozva egy pillanat alatt olyan diktatúrát vezetnek be, mint annak a rendje. Csak még nem ismerték föl ezt a hivatkozási alapot. 30 év múlva egy sötétebb világ vár ránk – egyelőre.
Ennek az egész gondolkodásnak azonban az a hátulütője, hogy puszta extrapoláció, és az ilyen „jövőbelátásra” van már példa: 1830-ban azt jósolták, hogy a kereskedelem fejlődéséhez annyi igavonó lóra lesz szükség, hogy a keletkező trágyába a világ belefullad.Kérdés, hogy a mai – nemcsak magyar – arcot váltott trágya végül valóban, megakadályozhatatlanul maga alá fog-e temetni mindent.
– Igen.
– Ott az a performansz 1991-ben, hogy korbáccsal vered a hátad. Egyszerre volt benne az a gesztus, hogy kilépsz az irodalmi térbe, és ugyanakkor az önmagaddal való leszámolási vágy. Tündökölsz valamiben, amivel szemben nagyon ambivalens érzéseid vannak. Ez hogyan változott ’89 után azzal, hogy szabadon lehetett írni?
– Vesémbe látsz. Legalapvetőbb tulajdonságaim és a legsúlyosabb sérüléseim következményei változatlanok maradnak. Viszonylag gyenge énem van, és iszonyatos hiúságom, de az önérvényesítésnek azt a konzekvens, kételyek nélküli, erőteljes nyomulását, a kapcsolati tőkéknek azt az építését, ami szükséges a kellő tekintély megteremtéséhez, azt én nem tudtam megoldani. Nagyon szerettem volna. Mégis, az írás reménye belőlem soha egy másodpercre sem halt ki, hiszen valójában végig írtam 1974-től kezdve, amikor egy meglehetősen erős megrázkódtatáson mentem keresztül önmagamat illetően. Csak éretlen voltam, és ez nagy rejtély, mert tulajdonképpen azáltal tudtam megint igazán elkezdeni írni, hogy valamennyire ezt az egész problémát fel tudtam dolgozni. Hogy felnőtté váltam. Ez fokozatos folyamat volt, amelynek a politikai felszabadulásom lehetett a gyutacsa. Olyan volt, mint amikor valaki megszületik, és akkor elkezdi tanulni a felnőtt életet.
’89-ben megszülettem, és mikor kezd az ember írni? Úgy 15–18 éves korában. Hát eltelt 15–18 év, egyszerre csak éreztem, hogy valamennyivel jobban tudok írni. Noha nem stílusművész lettem. De még hosszabb időre volt szükségem, körülbelül 25 évre, hogy körvonalazódjék egyáltalán, mi is az én stílusom. Ez rettenetesen hosszú folyamat volt, és annak a performansznak a végén, melyet az első szépirodalmi kötetem megjelenése alkalmával csináltam, elmenőben Bán Zoltán András azt mondja, hogy „nagyon nem bírom az amatőr dolgokat”. Ami olyan volt, akár a halálos ítélet. Hiszen ez a lelkemből jött, és ezért hiteles volt. Ugyanakkor persze azt is tudtam, mert e miatt a viszonylag gyengébb én miatt mindig azonnal megszólal az engemet ostorozó ördög, hogy persze, de hát az amatőrökből is nagyon belülről jönnek a késztetések. Nagyon erősen hittem azt, hogy az igazán eredeti ötlet, hogy hamut szórók a fejemre és mindenki előtt megverem magam, de annyira biztos valamiben többé nem tudtam már soha életemben lenni.
– Amit ebben a relációban mondasz, hogy ’89 a születés, és hogy mikor kezdesz el olyat írni, amit elfogadsz, az a Balatoni nyaraló megírásához is sokat hozzátesz nekem. Van még egy reménytelenül evidens kérdésem, hogy szerinted harminc év múlva mi lesz.
– Semmire sem vágyom jobban, mint bepillantani a jövőbe, mert annyiból nem művész, nem író vagyok, hogy engem tényleg a megismerés érdekel a legjobban, de hiányzik valami ahhoz, hogy megpillantsam a jövőt. Nyilván mindenkiből hiányzik, de én ezt a hiányt rettenetesen erősen érzem. Az én fogódzóm az a fogalmi, értelmező megközelítés, amivel a jelent figyelem, és abból extrapolációval tudok csak következtetéseket levonni. Más is így van vele, csak attól függ, mit tekintünk a jelen valóságának. S az a valóság, melyet én tekintek annak, az egy fokkal súlyosabb valami, mint amelyet például a mainstream tart annak. Ez a „ménsztrím” még mindig nem néz szembe azzal, hogy itt egy, a klasszikus fasizmust meghaladó mutáns visszatérés játszódik le, tanulva az 1945‑ös vereségből, és ez nem véletlen egy társadalom történetében. Ez nem fasiszta, hanem egy olyan tájékozatlan, archaikus beidegződésekkel rendelkező társadalom, amelynek ugyanúgy van nyugat-európai része, ahogy a cári Oroszországnak is volt, és ’17-ben éppen ezt a réteget tizedelték meg iszonyatosan. Itt is lejátszódott ez, ha nem is olyan mértékben, de így is kész csoda, hogy egyáltalán túléltek olyanok, akik ma liberális demokrata bal- és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok. Teljes kisebbségben vannak.
A rendszer olyan stabilan áll ma már, hogy ha netán csoda történik, és az ellenzék győz, akár Budapesten, akár országosan, ezt a győzelmet radikális változtatások nélkül nem tudják megőrizni, nem tudnak megbirkózni a társadalom többségével. És elsöpri őket a következő pillanatban a mindennapi teher, ami egy politikai kormányra nehezedik, és visszaszavazzák az előzőt. Ha nem történik valami a világpolitikában, ez a rendszer harminc év múlva is ugyanez lesz, és ahogy Kertész megírta: Auschwitzban is lehet boldog az ember, hát itt is lehetünk boldogak. Az Európai Unió pedig, mint minden demokratikus szervezet, nagyon lassan képes csak reagálni a saját potenciális sírásóira.
De természetesen a felmelegedés okozta irtózatosan nagy problémák és az újra meginduló migrációs nyomás, amely a felmelegedés nyomán keletkezik, átrajzolhatja az euroatlanti világ politikai arculatát is, mert ez ellen sokkal keményebb, ha tetszik, ma antidemokratikusnak látszó intézkedések nélkül nem lehet védekezni. Ráadásul azok a rendszerek, amelyek az európai térfélen már eleve tekintélyuralmúak, ezek a saját önvédelmük érdekében, az éghajlatváltozásra hivatkozva egy pillanat alatt olyan diktatúrát vezetnek be, mint annak a rendje. Csak még nem ismerték föl ezt a hivatkozási alapot. 30 év múlva egy sötétebb világ vár ránk – egyelőre.
Ennek az egész gondolkodásnak azonban az a hátulütője, hogy puszta extrapoláció, és az ilyen „jövőbelátásra” van már példa: 1830-ban azt jósolták, hogy a kereskedelem fejlődéséhez annyi igavonó lóra lesz szükség, hogy a keletkező trágyába a világ belefullad.Kérdés, hogy a mai – nemcsak magyar – arcot váltott trágya végül valóban, megakadályozhatatlanul maga alá fog-e temetni mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.