KAMPEC DOLORES XCVI. – A MEGTALÁLT IDŐ

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2019.10.27.

Elmentek a rigók. Elmentek tehát, és a macska sem mutatott túl nagy hajlandóságot, hogy a jobbik arcát mutassa. Csak bambán ücsörgött a kert sarkában, mint akármely közönséges mama kedvence, sőt, olykor dorombolt, ami meg már mindennek az alja. Csak az hiányzott a komplett giccshez, hogy a tejfeles bajuszát törölgesse, fölhorgassza a hátát és nyújtózkodjon. Így maradt magára Béla a bánatos szeműek, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök végtelen tengerében, s mivel le kellett tennie arról, hogy a fa tetején ücsörögve vészelje át a kilátástalanságot, és túl fáradt volt ahhoz, hogy fölvegye Zarathustra szerepét, ezt a nem vagyok száj ezeknek a füleknek való félét, ahogyan a vén szifiliszes megálmodta, sőt, még annál is fáradtabb volt, hogy kérdéseket tegyen fel, ezért inkább lerogyott a fa aljára ahelyett, hogy a csúcsaira mászott volna.

Úgy csúszott alá hátát a kéreg súrolva, mint a frissen, közelről főbe lőtt bűnös vagy megváltó, úgy rogyott össze, és a szemeiben is legalább akkora csodálkozás volt, mintha véres luk lenne a homlokán, azon át szállna ki belőle éppen a lelke, és körülnézne még egyszer ebben a világban, pipáló kéményeket, rojtos fellegeket látva és a röhögő templomtornyot legvégül utolsó gyalázatára. De csak öreg volt. Tudta már, de nem mondta ki, érezte, de nem látta be, mert mindenki hazudik, legfőképpen magának. Így lett a barátja hirtelen az idő és legfőbb ellensége is egyben, mikor hogy, máma épp jóban volt vele, mert éjjel háromkor az ígéretek szerint visszajön egy óra valahonnan. A traktoristák boldogok voltak, hogy tovább ringhatnak az álom feledkező csalfaságában, a duplagyűrűsöknek mindegy volt, amúgy is ébren forogtak az emlékezés lucskában, Béla viszont úgy gondolta a fa tövében, hogy illőn fogadja ezt a hatvan percet...

ITT OLVASHATÓ