Szerző: AVAR JÁNOS
2019.09.27.
Karinthy novellájában az ifjú Julius Caesar sakkozik az őt társaival elrabló kalózvezérrel, aki – jó játékos lévén – hamar mattot ad neki, ám ő egyszerűen leveszi királyát a tábláról: ezentúl ez lesz a szabály (és elragadva ámuló ellenfele kardját, kiszabadítja magukat). A régi vicc kártyás hőse pókerezni megy az angol klubba, s az első parti után kiteríti lapjait azzal, hogy az övé a nagyobb. Uram, itt gentlemanek vannak, nem kell megmutatni a lapokat, csak bemondani, és az alapján döntünk – közlik partnerei. Tényleg?! S attól kezdve egész este nyer. Nem először, de manapság is betörtek a Caesarok a klubba. Évszázada a bolsevikok és fasiszták őszintébbek voltak, ha egy darabig tartották is magukat a Demokrácia klub szabályaihoz: nyíltan céljukká tették annak lerombolását. Utódaik alattomosabbak: ők a nagyobb demokrácia nevében teszik túl magukat szabályain és szokásain.
E hetekben attól hökkentek meg a demokraták, hogy még az „őshazában”, Nagy-Britanniában is hatalmi pozícióba juthatott egy „rossz fickó”. Mármint abban az értelemben, hogy egy brit történész szavaival az övék „a derék fickók kormányzási modellje”: a képviselők és miniszterek tiszteletben tartották az íratlan szabályokat is, nem törtek tabukat, és követték a precedenseket. Nehogy megszégyenüljenek, ha nem tennék. Ám a szégyentelenek mai korában ez már nem szempont. Boris Johnson Raszputyinja, a Brexit-kampányt gátlástalanul levezénylő Dominic Cummings (kitűnő HBO-film volt róla) erénynek hirdeti a normaszegést, a törvénytagadást, amivel az elitellenes tábora kedvében jár, „igazi” néptribunként. Ahogyan teszi az óceán túlpartján Trump elnök is (szomorú hírünk a világban, hogy az ezt taglaló publicisztikákban rendre kiegészítik: „magyar stílusban”).
Kétségtelenül bizarr látvány, ha egy kormányfő azt hirdeti és azzal fog kampányolni az őszi választások előtt, hogy a politika intézményei a nép ellen működnek. Ha évszázada ezt a várfalon kívüli ostromlók rikkantották, ma a valódi és „brit Trump” ezt várkapitányként teszi. Az angol hagyományoktól idegen (és a nép durva becsapásával megnyert) referendumot mindenek fölé helyezve és főként azzal az – őt immár kisebbségbe szorító – parlamenttel szembeállítva, amelynek az EU-tól „visszaszerzendő szuverenitása” volt a Brexit-kampány fő célja... Rosszmájú bírálói nem mulasztják el megjegyezni, hogy a frontális ütközés a parlamenttel legutóbb I. Károly királynak a fejébe került.
De ez sem riasztja el, amikor a Downing Street 10. (nyilván Cummings) kiszivárogtatja, hogy a miniszterelnök az őt erre kötelező törvény ellenére sem hajlandó (a Brüsszellel való megegyezés híján) a kilépés október végi dátumának elhalasztását kérni. Miközben a bírósági döntések jogosultságát is kétségbe vonják, ha nekik kedvezőtlenek. De miért is ne tennék, ha a felmérések szerint a fiatalabb brit nemzedékek kétharmada (!) kedveli a – persze „tutyimutyi” meg „lacafacázó” – parlamenttel dacoló „erős” vezetőt. S még Nagy-Britanniában is, ahol a harmincas években a nácik semmire sem jutottak, az új generáció negyede szerint a demokrácia nem alkalmas az ország irányítására. Méghogy tanulunk a történelemből?! Azt ismerve, eddig úgy hittük, a demokráciát fegyverrel végzik ki, forradalmárok és puccsisták, ma az Economist szerint „csendben megfojtják a népre hivatkozva”. De legalább a végét ismerhetnénk a történelemből: a sarlatánok, demagógok és diktátor hajlamúak rühellik a képviseleti demokráciát, és igyekeznek megkerülni a parlamentet, mielőtt végképp sutba hajítanák, vagyis kulisszává silányítanák...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.