Szerző: KÁROLYI CSABA
2019.10.18.
– Új könyved, a Temetetlen múltunk című önéletrajzi regény mottóját Márai Sándortól vetted: „Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.” Erről Goethe önéletrajza jutott eszembe, a Költészet és valóság, melynek előszavában ezt olvashatjuk: „Az önéletírás legfőbb feladatának azt látom, hogy az egyént kora viszonyai közt ábrázolja, megmutassa, miben gátolja, miben segíti őt a nagy egész...” Téged életed során miben gátolt és miben segített a „nagy egész”?
– A „nagy egész” mostoha volt hozzám, sok csapdát állított elém, amiért kilátástalan vitába keveredtem vele. Akkor is, ha olykor beleestem a csapdába. Úgy akartam korszerű lenni, hogy vállaltam korszakom kockázatait, a korszerűség kalandjait. Biztos, hogy cserébe kínkeserves ajándékot kaptam a „nagy egésztől”, de nem bántam meg, hogy elfogadtam. Nem menekültem a halhatatlanság elefántcsonttornyába. Egyébként is osztom Camus nézetét, mely szerint a múltban az írók a lelátóról szemlélték a démonokkal való harcot, ahonnan okosan és bölcsen nevezték meg a kórt, de a XX. században az író kénytelen leszállni az arénába, ahol részese lesz a küzdelemnek. Még akkor is el kell hagyni a páholyt, ha a nézőközönség a démonoknak szurkol.
– Miért beszélsz olyan keveset a magánéletedről? Alig van szó a családodról, feleség, gyerek, barátok – nagyrészt hiányoznak. Miért nem akartál róluk többet írni?
– Nem volt szándékomban szokásos önéletrajzot írni, hanem olyan regényre gondoltam, amelyet az újabb műfajelmélet autofikciónak nevez. Meglehet, hogy azért vállalkoztam erre, mert hiányzik belőlem a magánügyekben is egyetemes emberi sorsot érzékelő nárcisztoid szellem. Helyette három nemzedék temetetlen múltjáról, a terra incognitára száműzött, a történelemből kitaszított emberről írtam. Az exterritórium „honpolgárának” drámáját élem, amelyben a kisebbségi paradigma egyetemes emberi sorsot is feltár. Ebben az értelemben nem is vagyok hagyományos kisebbségi író. Hiszem ugyanis, hogy a kisebbségi állapot szeizmográfszerű, időben jelzi az egyetemes emberi drámát, amelynek mindannyian áldozatai vagyunk vagy leszünk, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a hisztérikusan gyorsuló időnkben az ember elvesztett, elrabolt identitásának nyomában kullogva képtelen méltósággal eltemetni a múltját. A múlt mérge bűzlik körülöttünk. A régi identitás elpártolt tőlünk, újra viszont nem tettünk szert. Lassan-lassan mindannyian kentaurok leszünk, akármennyire tiltakozunk ellene. Ebben a bűzlő történetben éltem és élek ma is. Lehet, hogy egyszer rászánom magam arra, hogy írjak az apró-cseprő személyes ügyeimről, ám abban biztos vagyok, hogy ez esetben betántorgok a fikció világába, a személyest megfosztom a személyestől, mert nem hiszem, hogy manapság létezik személyes élmény, ez is fikció lett, mint annyi más szép ködbeveszett dolog. Azzal ámítjuk magunkat, hogy maradt még intim, bensőséges személyes életünk, de a modern kommunikációs eszközöknek hála, az már régen romokban hever. Azért ámítjuk magunkat vele, mert ostobán reméljük, hogy lesz hova menekülnünk. A szimulált „intim identitás” lett a titkos bunkerünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.