Szerző: CHLADEK TIBOR
2019.09.08.
...Élhetetlen ország ez, és nem csak a vonatozás anomáliái miatt. Szétrohadt kórházak fémjelzik a rendszert, ahová a betegek viszik magukkal a gyógyszert, ha meg akarnak gyógyulni, és ha egyáltalán megélik, hogy sorra kerüljenek a hónapokra sőt évekre elhúzódó várólisták miatt. Az iskolákba a gyümölcs és a WC-papír mellett már a krétát is a szülők viszik, hogy a tanár oktatni tudjon - feltéve, hogy egyáltalán van még szaktanár, vagy az alacsony bérek miatti sok pályaelhagyó pedagógus következtében jobb esetben a tornatanár, rosszabb esetben a portás tanítja már a matematikát és a kémiát is. A napokban olvastam, hogy egy környékbéli településen a családsegítő szolgálat cipőgyűjtést hirdetett, mert sok gyermeket fenyeget a veszély, hogy a rossz idő beálltával saját cipő híján kimaradni kényszerülne az oktatásból, hiszen lábbeli nélkül, mezítláb nem tudna iskolába járni. A diagnózis feletti kesergésen kívül mi újat lehetne írni a mindennapjainkat átszövő "nemzeti nyomorról", amit már József Attila is megénekelt Hazám című versében: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!"
Van azonban valami, ami ebben a Balkán-alsóvá szétrohasztott, eresztékeiben recsegő-ropogó országban az egészségügy, a közoktatás, a szociális ellátórendszer és valamennyi közszolgáltatás totális csődjénél is nagyobb mértékben teszi élhetetlenné a hétköznapokat: ez pedig a gyűlölet vírusa, amely agresszív gyorsasággal fertőzte meg társadalmunkat.
Sátáni szándékkal, belülről terjesztették el újra Magyarországon a gyűlölet magvait azáltal, hogy a kormánymédia a '30-as évek náci Németországának propagandájának kései szellemi követőjeként minden rossz okozójaként egy deklaráltan zsidó aggastyánt tett felelőssé a társadalom megvezethető tagjai szemében. Mára termőre fordult a vetés: mindennaposak lettek az olyan hírek, mint például hogy a bényei falunapon szivárványszínű táskája miatt bántalmaztak egy fiatal lányt, egy fővárosi bevásárlóközpontban arabnak néztek s ezért véresre vertek egy roma nemzetiségű magyar állampolgárt, az MTK dorogi idegenbéli mérkőzése alatt a hazai szurkolók minden következmény nélkül antiszemita rigmusokat skandáltak - ezen események alig néhány napnak a termései. A sort még hosszasan lehetne folytatni, de tény: általánossá vált, hogy ebben az országban következmények nélkül verbális és fizikai atrocitás ér magyar állampolgárokat származásuk, vallásuk, identitásuk miatt, amiatt, mert nem felelnek meg az „etnikailag homogén nemzetállam” miniszterelnöki víziójának.
„Az utcákon a gyűlölet vonult / és a láthatáron felizzott a múlt. / S ő tudta jól, hogy most már menni kell, / mert mindig ugyanúgy kezdődik el" - írja Bródy János Száz éves pályaudvar című dalszövegében. Bizony, „Vannak idők, mikor menni kell / mikor feltűnik a ház falán a jel”. Nagyszüleim rokonságából, baráti köréből sokan érezték úgy 1956-ban, hogy tizenegy évvel a holokauszt után a kiszámíthatatlan események tükrében nincs mire várni, indulni kell, menni kell. Meg sem álltak Svédországig, Kanadáig, az Egyesült Államokig.
Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti? Dédszüleim, nagyszüleim korosztályából sokan még a marhavagonokba is azzal a vakhittel szálltak be hosszú éveken át tartó sorozatos megalázások, jogfosztások, végül a gettóba zárást követően, hogy az életüket azért mégsem fogja elvenni a hatalom. Több mint hatszázezer mártír sorsa emlékezteti az utódok nemzedékét tévedésük súlyosságára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.