MEGHALTATOK

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2019.09.14.

Amikor – kínlódva és bizonytalanul – megpróbáltam valamit írni barátomról, a pár napja elhunyt Rajk Lászlóról, érkezett a hír, hogy Konrád György is meghalt.

Az utóbbi időben sokan elmentek a tágabb értelemben vett értelmiségi nemzedékünkből, akik így vagy úgy, de szemben álltak az 1989 előtti „reálszocialista”, diktatúrás rendszerrel vagy lelkileg, világszemléletileg, gondolati stílusukban függetlenek voltak tőle – Kocsis Zoltán, Esterházy, Tandori, Heller Ágnes, mások – , s akik nehéz időkben világosságot, vigaszt nyújtottak azoknak, akiket morálisan is megviselt a szabadság hiánya, s akiket 1989 után épp annyira (bár másképp) megviselt annak a kudarca, amit demokráciának hittek.

Mi már nem értettünk egyet húsz éve szinte semmiben, ez a nagy generáció túlnyomórészt hű maradt a szabadelvűség valamelyik változatához, s valamennyi verzióból következik a kapitalizmus – változó mértékű és korántsem kritikátlan – elfogadása; én elszakadtam ettől a nemzedéktől, a nemzedék is tőlem: csöndben, barátságosan, hűvösen. Legtöbbükkel – halottakkal és elevenekkel – már nagyon régen nem beszéltem személyesen, egy-egy véletlen utcai találkozástól vagy esetleges üzenettől eltekintve.

De ez nem számít.

Nem ez számít.

Hanem ami a közösségből megmaradt.

Ha elgondolkodunk rajta, hogy ennek a régi (ostobán és tévesen „pártállami”-nak vagy a gügye hidegháborús, amerikai szóhasználat nyomán egyre gyakrabban „kommunistá”-nak nevezett) diktatúra egykori (aktív vagy passzív, nyílt vagy csak „ráutaló magatartás”-t gyakorló) ellenfeleit miért gyűlölik ma oly féktelenül – tessék megnézni a gyászhírek és nekrológok alatt és mellett bugyborékoló verbális szennyáradatot, amely ma persze minden szabadságszimbólumnak kijár a néhai Göncz Árpádtól a római pápáig és Greta Thunbergig, egyetemben a szokványos, sztereotip, a Szent Szövetség kora óta változatlanul ismételgetett koholmányokkal és rágalmakkal – , akkor eszünkbe jut Ernst Bloch halhatatlan (bár Hegellel szemben igazságtalan) mondata az emberről, aki „nem jó, csak mindent jónak talál, hogy neki magának ne kelljen jónak lennie” (Az utópia szelleme [1918, 1923], ford. Mesterházi Miklós, Bp.: Gond, 2007, 296).

A fönnálló védelme sokkal pusztítóbb szenvedélyt vált ki a mindenkori állagőrző filiszterekből (legalábbis a francia forradalom óta), mint az „écrasez l’Infâme!” lázadóinak a haragja.

Aki „mindent jónak talál” – s emlékszem 1985-ben, „a többes jelölés” tragikomédiája idején a „kádárista” nyugdíjasok és a hátrafésült, olajozott hajú kiszesek eltorzult arcára és üvöltözésére, amikor a demokratikus ellenzék (a disszidencia, a másként gondolkodó közösség), így Rajk Laci is (én is), először megmutatta magát pár kerületi „jelölőgyűlésen” – , annak a pozíciója a modernségben nagyon bizonytalan, mert bármennyire népszerűtlen a kritikai kultúra, a hatása mégis (bár néha à rebours) egyetemes.

Tulajdonképpen, valljuk be, sokkal egyszerűbb volt – erkölcsileg és lélektanilag – mindent rossznak találni, hiszen a régi rendszer, ma olykor nagyszerűnek tetsző civilizációs vívmányai ellenére, végül is ellenforradalmi volt (szocializmusa a szocializmus – azaz: a munka, a munkamegosztás, a technika, a kontroll, az árutermelés, a termelői és fogyasztói, állami és családi heteronómia ellen fölkelt radikális, forradalmi proletariátus – elnyomását [is] jelentette, a maga démoni és unalmas dialektikájával), a növekvő jólétben is represszív és regresszív, s az ennek megfelelő ultrakonzervatív patológiák se maradhattak el.

A Solidarność miatt lustának becsmérelt lengyelek – akik „nem szeretnek dolgozni” – után jöttek negyedszázaddal később a Sziriza miatt lustának gyalázott görögök, akik „nem szeretnek dolgozni”; persze senki nem szeret dolgozni, ha másnak dolgozik, a nagy többség pedig – amikor dolgozik – más utasításait hajtja végre és mások profitját hízlalja, méghozzá „önként”. Az elidegenült munkába belebetegedett dolgozók erkölcsi szemrehányásnak érzik a fölszabadító (emancipációs) dumát.

Én nem vagyok szabad?

Anyád.

A szabadságszerető fölszabadítók elleni gyűlölet természetesen a szolgasággal szembeni mély ellenérzés visszája. Az, aki „önhibáján kívül” nem szabad, úgy érzi, hogy ő a hibás azért, hogy nem szabad, s egyben – joggal – gondolja, hogy ez a vád és önvád igazságtalan.

Rajk Laci – tudtán kívül talán – őrületbe kergette azokat, akik úgy látták, hogy neki nem lenne szabad boldognak, szabadnak és alkotónak lennie, hiszen a sorsa kizárni látszott ezt a lehetőséget, és ő mégse volt hajlandó belebetegedni a balsorsba, haláláig egészséges volt, egyszerű és harmonikus lélek, erős és derűs ember.

Köztudomású – és ezekben a napokban sűrűn fölemlegették – , hogy mit művelt a sztálinista diktatúra a műpörben halálra ítélt és kivégzett külügyminiszter fiával (elszakították az anyjától, elvették a nevét), hogy Laci aztán a snagovi internáltságból a Nagy Imre és elvtársai kivégzésére tért vissza.

A közvélemény elvárta volna, hogy traumatizált és neurotikus legyen vagy bosszúvágyó vagy rémült. Egyik se lett. Viszont – „apák és fiúk” – egyike volt azoknak, nem keveseknek az egész világon, akiknek a szülei hivatásos forradalmárok vagy kommunista értelmiségiek voltak (mint az én szüleim is), és akik részt vettek „a valóságosan létező szocializmus”, a lassan puhuló posztsztálinista diktatúra elleni lázadásban...

ITT OLVASHATÓ