Szerző: Határátkelő / Travis
2019.09.12.
“Először 2011-ben játszottam el a külföldre költözés gondolatával. Emlékszem, államvizsga után azt mondta a vizsgabizottság elnöke, gyönyörű szakmánk van, de sajnos nem itthon. Turizmus-vendéglátás szakon végeztünk.
Abban az időben a pályakezdők nem tudtak elhelyezkedni, hiszen mindenhova 3 éves szakmai tapasztalat volt a beugró. Egyik barátom megkérdezte az egyik cégvezetőt, hogyan szerezzen munkát ilyen feltételekkel. A válasz az volt, ez nem az ő problémája.
Számtalan önéletrajzot szétküldtem az ország minden szegletébe. Ebből egyetlen interjún voltam, ahol végül egy nálam tapasztaltabbat vettek fel, valamint egy másik cég visszaírt, köszönik a jelentkezést, de sajnos nem jutottam át a rostán.
Tehát kitűnő technikusi végzettséggel (elnöki dicsérettel), valamint szintén kitűnő főiskolai papírral (ahol 4,8 volt a legrosszabb átlagom az évek során), nem kell senkinek az ember.
2012-ben kaptam meg a végső jelet, hogy ki kell szabadulnom ebből a környezetből. Egy dél-alföldi kisváros gyermekeként szemtanúja voltam a korosztályom tömeges kivándorlásának.
A magánéletemben történt változás egyértelművé tette, nem maradhatok. A következő hónapokat angolozással töltöttem (német érettségim van)
Húsz kilóban 24 év
2013 őszén jöttünk ki egy gyerekkori barátommal, aki szintén változást szeretett volna a kilátástalan és jövőmentes világban.
Londonra esett a választás. Mikor a gépen ültem, tudtam, az addigi életem véget ért. Kevesebb, mint 20 kilóba belezsúfoltam 24 évnyi életet.
Az első egy év költözésekkel teli volt, s természetesen a kultúrsokk is jelen volt. De amint kiszálltam a taxiból, ami behozott a reptérről, úgy éreztem, megérkeztem. Ez az, amit kerestem, amire szükségem van arra, hogy felfrissítsem a lelkemet.
Természetesen sok magyarral találkoztam. A legtöbben nem értették, miért élvezem ennyire, hogyan tudok jókedvű lenni, mikor itt pocsék a kaja, rántott hús sincs minden sarkon, a leves nem is leves, de még csak pörköltet sem tud főzni ez a béna nép.
Úgy gondolom, ezeknek az embereknek nem maga az íz hiányzik, hanem az ízekhez kötött emlékek, amikor még minden más volt. Hiszen ne feledjük, sokan kényszerből vannak kint, hogy ki tudják fizetni a felhalmozódott tartozásokat.
Én mindig azt mondtam, itt van lehetőségem a világ ízeit kipróbálni, s elszakadhatok attól, amit 24 éven keresztül ettem. Őszintén szólva, jobban ízlik az itteni kaja, mint az otthoni.
Tizennégy éves korom óta 98%-ban csak csirkét, pulykát és halat fogyasztok rengeteg zöldséggel, szóval nekem pont kapóra jött a zsír- és vörös húsmentes táplálkozás, amit az angolok is előnyben részesítenek (a bacon nem számít, az a bacon fán terem, a steak pedig steak. Haha.).
Gyűlöletbe süllyedő Magyarország
Véleményem szerint, aki kibír egy évet, bármeddig képes folytatni. Az már az elején körvonalazódott, hogy szeretném az állampolgárságot, amint lehetséges.
Ahogy teltek az évek, elborzadva néztem, hogyan süllyed el az országunk a gyűlöletben és keserűségben.
Rengeteg helyről megkaptam a hazaáruló jelzőt az utca embereitől, akiket nem is ismertem, csak beszóltak, mikor az élményeimről beszélgettem barátaimmal egy jó hideg sör mellett az egyik poharazóban.
Egyszer elmagyaráztam az egyik illetőnek, a hazám árult el engem, amikor nem biztosította az élethez elinduláshoz szükséges alappilléreket. Én csak a második voltam.
Bocsánatot kért és meghívott egy rövidre meg egy sörre. Ledöbbent, mert ő nem tudta a másik oldal sztoriját, csak amit a propaganda ömlesztett a határátkelőkről.
Kiköltözésem óta közel 6 év telt el. Megjött az angol útlevelem is. Megcsináltam. Eljött az a nap, amiről oly régóta álmodtam. Januárban megházasodtam. Magyar hölgy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.