Szerző: Határátkelő
2019.09.30.
„Kedves Magyar Testvéreim,
Elsősorban miért hívlak benneteket testvéreimnek? Mert 51 év kanadai élet után minden magyart testvérnek szólít az ember, akárhol él. A barátaidat megválaszthatod, a testvéreidet nem, őket olyannak kell elfogadnod, amilyenek, a rosszat is, a jót is.
Kanadai életemről csak annyit, hogy 1967-ben az ideköltözés volt életem legnagyszerűbb ötlete.
Keserű gyermekkor
Nem volt gyermekkorom Magyarországon, illetve ami volt, az rossz volt, nagyon rossz. Valóban sokat sírtam és akkor nem értettem meg, hogy miért is kellett nekem oly sokat szenvedni.
Csak évekkel később ébredtem rá, adtam köszönetet a Jóistennek, hogy „megengedte” azt a sok keserűséget. Nem voltam nagyravágyó, ha csak egy kicsit is jobb lett volna az élet, akkor maradtam volna.
Hát igen, szükségem volt arra a sok keserűségre, úgy, mint egy „fenékberúgásra” ahhoz, hogy az életemet kockáztatva kiszökjek a határon.
Rengeteg időt töltöttem az előkészületekkel és a tervvel, és hálával tartozom a Jóistennek, hogy végül sikerrel jártam.
A kegyetlen gyermekkornak az volt az egyik nagy előnye, hogy soha nem volt honvágyam. Valaki nagyon helyesen azt írta: „Nem mi hagytuk cserben a hazánkat, hanem a hazánk hagyott cserben minket.” Én ezzel 100 százalékban egyetértek!
Nem emlékszem rá, melyik magyar gróf mondta azt, hogy „jó, ha az embernek két hazája van. Az egyik, ahová az ősei és a kultúrája köti és egy másik, ahol szépen tud élni és kiváló jövőt tud biztosítani a családjának”.
Én ezzel egyetértek. Ráadásul a Biblia is azt tanítja és valóban, ez a javaslat Istentől van, hogy „népesítsétek be a Földet!”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.