Szerző: ÉS
2019.09.06.
Csontos Erika: Tudatkórusok
Beszélgetés Halasi Zoltánnal
F E U I L L E T O N
Váncsa István: Lacikonyha, fröccs, ifjú leányok
K R I T I K A
Gonçalo M. Tavares: Tánckönyv. Fordította Urbán Bálint. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 140 oldal, 2000 Ft
A Tánckönyv, ahogy már utaltunk rá, ha tánctörténeti tradícióra nem is, de szellemtörténeti előzményekre annál inkább támaszkodik: Artaud, Mallarmé és Valéry felől értelmezhető a legtermékenyebben. Akár úgy is olvasható, mintha Artaud A színház és hasonmásában kifejtett, majd kései füzeteiben újra felbukkanó eszméinek egyfajta folytatása lenne.
Az artaud-i kegyetlen színház metafizikai jellegű, mivel hisz a szükségszerűségben, a végzet és a pusztító erők működésében. Ehhez hasonlóan, a Tánckönyv első költeményeiben úgy jelenik meg a tánc, mint „a halál koreográfiája”, vagy mint a bűnöket a középpontba állító színpadi történet, mely egyben „a Balsors és a Váratlan koreográfiája”. A kegyetlenség azonban, Artaud felfogásában, elsősorban nem öncélú erőszakot és vérontást, hanem szellemi tudatosságot és tisztánlátást jelent, vagyis az elkerülhetetlen elfogadását. Ahogy ezt a Tánckönyv pontosítja: „elfogadni a CSONTTÖRÉST, a NEURÓZIST, a Pszichopatát, a fájdalmat, elfogadni mindezt, mintha ez lenne az ÚJ gondolat, melyet a táncos bemutat”.
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Fűzfa Balázs: Ex libris
Mohai V. Lajos: A nyár szürete
Kocsis Klára: Jaj a szigeteknek!
Jenei Gyula: Mindig más
Markó Béla: Az ördög jóváhagy
Hermann Zoltán: Érdemes-e?
Színház és társadalom. Szerkesztette Deres Kornélia és Herczog Noémi. Szín-Text sorozat 3. JAK-Prae Kiadó, Budapest, 2018, 374 oldal, 3450 Ft
A színházak, főleg a középosztály által látogatott kőszínházak nagyon távol kerültek a valós társadalmi folyamatoktól. A színházi nevelésről szóló írások (Cziboly Ádám, Kiss Gabriella, Antal Klaudia és a Mentőcsónak alapítóinak írásai) lényegében arról szólnak, hogy a színházi nevelésnek nincs kiépült intézményrendszere, csak egymástól elszigetelt műhelyei vannak. De a közösségi színházi modellekről is azt olvassuk (Tóth Viktória, Berecz Zsuzsa és Győrik Edit beszámolóiban), hogy – talán a börtönszínházak kivételével – nincs állami, társadalmi, civil bázisuk, önkéntes alapon, támogatások nélkül működnek. A dokumentumszínházak (Kelemen Kristóf és Néder Panni írásai) a színházi szövegek fikciótlanításával igyekeznek a közvetlen társadalmi figyelem közelébe kerülni: felmutatni és értelmezni valós történéseket, a közönség és a szakma csekély érdeklődése mellett.
Pálfalvi Lajos. A kisvárosi és a kisebbségi flâneur
Papp Ágnes Klára: A tér poétikája – a poétika tere. A századfordulós kisvárostól az ezredfordulós terekig a magyar irodalomban. Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018, 254 oldal, 2990 Ft
Nagyon termékeny a modern metropolisz és a kisváros szembeállítása. Megismerjük azt a két típust, amelyet a Pétervár szimbolikáját vizsgáló Lotman különített el: az egyik „a világmindenség idealizált modellje”, a földet és az eget összekötő örök város, a másik az elemek határán épült apokaliptikus város (mint a Rómával szembeállított Bizánc). De szűkítsük le a teret Kaffka Margit és Krúdy kisvárosára. Az elemzés egyik fontos eredménye az, hogy a kisvárosi hősök ugyanúgy megtapasztalják a modernséget, mint a világvárosok polgárai, nem idomulnak „öreg tekintetesként” a provinciához, sőt egyre inkább felértékelődik a szemükben a távoli nagyváros.
Kálmán C. György: A múlt hullámai
Petrőczi Éva: Ida és Gyula. Dédszüleim története. Katica-Könyv-Műhely, Pécel, 2019, 278 oldal, 3600 Ft
Végül is, mi történik Petrőczi Éva remekül megírt és megragadó családtörténetében? A szegedi nagy árvíz idején, 1879-ben Vaniss Gyula, az ifjú (katolikus) vízmérnök Aradról önkéntes segítő a védelmi-menekítési munkákban, és történetesen éppen Seifmann Mór kárpitos és bútorkészítő házában szállásolják el. Seifmann voltaképpen jóval több ennél: iparművész, akinek mesterművei szerte a városban (részint még ma is) megvannak, egyúttal a szegedi zsidó hitközség egyik oszlopa, egyszerre üzletember, és művész, finom úr és értelmiségi. Seifmann lánya, Nanett és Vaniss Gyula egymásba szeretnek – hat évig várakoznak, amíg Gyula anyagi helyzete stabilizálódik (hiába, hogy Mór jómódú volt, és nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy leendő veje jól keressen), és összeházasodnak.
Láng Zsolt: Mintha mindig is
Ketten egy új könyvről – Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 256 oldal, 3500 Ft
A könyv sallangmentes mondatai úgy tudnak mesélni, hogy közben a poétikájuk is érzékelhető része a meséjüknek. Hogyan? A mondatfűzés, a választott kifejezések és szavak révén, a nevek és a helyszínek beazonosíthatósága révén, az arányok teremtette harmónia révén. Ahogy például elmesélik a macskamentő akciót, abban, akár cseppben a tenger, a két főszereplő egész élete benne van. Nem csupán az eddigi, hanem a jövőbeli is. És ez külön jó, mert ahogy letesszük a könyvet, nem kell agyonaggódnunk magunkat: biztosak lehetünk benne, hogy Grafit és Pók kikeveredik a legnagyobb bajból is. Biztosak lehetünk benne, hiszen ismerjük őket. Mintha egy kitágult, végtelen pillanat teremtődne meg.
Kész Orsolya. Live is life
Ketten egy új könyvről – Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 256 oldal, 3500 Ft
Több okból érdemes együtt olvasnunk a Mi van veleteket Szeifert előző, Az altató szerekről című regényével, bár kidolgozottságában el is marad attól. A gyermek- és kamaszkori emlékképek, a szülők élete, a rendszerváltás előtti időszak viszonyairól és társadalomszerkezetéről szóló visszatekintések túlságosan felszabdalják a szöveget, még úgy is, hogy vannak nagyon érzékenyen és plasztikusan megrajzolt jelenetek. Túl sokat akar a regény: egyszerre igyekszik tematizálni az alkotóvá válás, az alkotói identitás elnyerésének kérdéseit, például Grafit kettős életét, amelyben hol rajztanár, „aki megpróbálja a kamaszokkal elhitetni, hogy múzeumba menni, rajzolni meg festeni nem buziság”, hol majdnem-művész. Aztán a két kitüntetett szólamon keresztül egy generációs-szál is van, a 30-as férfiak „midlife crisis”-a, vagy a város „két felülete” és ehhez kapcsolódva valójában két társadalmi réteg konfliktusa, aminek a kimunkálatlansága olykor bántó egyszerűsítésekhez vezet. Viszont egy dologhoz nagyon ért Szeifert Natália, és ez már a korábbi szövegeiből is kiderült, méghozzá a másikkal való találkozás dramatizálásához.
Mélyi József: A porcelánfa és a nádor
(Életfa a József nádor téren)
Az elmúlt tíz évben a tendencia már nem csupán a szimbolikus jelentéstartalmak elhomályosítása vagy eltörlése felé mutat, hanem mintha az új akarat a régi jelentéseket homlokegyenest az ellenkezőjére fordítaná. A Kossuth téren ma már az illiberális rendszer centruma helyezkedik el, középpontjában a Szent Koronával; a Széchenyi téren éppen lerombolják Széchenyi hagyatékát; a függetlenségért haláláig küzdő Madách Imréről elnevezett téren Ferenc József feleségének szobrát állítják fel; a Margit-szigetet parkosító, a Városligetet rendező, sőt Alcsúton arborétumot létrehozó József nádor terén pedig csökevényességre ítélt fákat helyeznek el (madárhangok legfeljebb a két díszkúton látható madaraktól várhatók). Mindenki forog a sírjában.
Sinkó István: A táj mint metafora
(Ötvös Zoltán képei a Neon Galériában október 4-ig láthatók.)
Mit látunk? Kiüresedett, hideg-néhol a római iskola leegyszerűsített, díszletszerűen megoldott tájháttereit idéző munkákat. Egy-egy alak (vagy halak), figura és jegenyék, ciprusok a hegytetőn. Vagy épp geometrikus formákká rendeződő plató.
Ötvös szívesen kalandozik a festészettörténetben – meg- és felidéz alkotói fogásokat, festői gesztusokat. E kiállításon is tetten érhetjük nem csupán a novecento, de akár De Chirico vagy Farkas István magányos létélményekből festett tájait, alakjait.
Wagner István: Művész és mecénás
(Gustave Caillebotte – Maler und Mäzen des Impressionismus. Alte Nationalgalerie, Berlin. Megtekinthető szeptember 15-ig.)
Valljuk be őszintén: a francia impresszionisták nevének felsorolása közben kevés valakinek juthat eszébe Gustave Caillebotte (1848–1894). Pedig nélküle a legnagyobbak is csak később és kevésbé lettek volna ismertek. Még a harmincat sem töltötte be, amikor 1877-ben, a mozgalom harmadik tárlatán nyilvánosan is bemutatkozott témájában, stílusában és méretében egyaránt rendhagyó vásznával.
Stőhr Lóránt: Hol van a tűz, babám?
(Frédéric Tellier: A tűzön át)
A nemzetközi piacon a vígjáték és a középfajú dráma maradt eladható, ezek szépen duzzasztják a magyar művészmozik kínálatát, bár a művészethez vajmi kevés a közük. A traumatörténetet elszépelgő A tűzön át is művészfilmként aposztrofálódik, noha végeredményben nem tesz mást, mint kiárusítja a testi-lelki szenvedést. Érzelmekkel fűszerezve minden eladó.
Csengery Kristóf: Szerénységdeficit
(New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál és Mesterkurzusok – záróhangverseny. Régi Zeneakadémia Liszt Ferenc Kamaraterme, szeptember 2.)
A három előadás együtt azt a kérdést vetette fel: milyen lehetett a mesterkurzusok átlagos színvonala, ha a versenyen is induló, sőt ott első helyen végző fiatalok ilyen szerény teljesítményt nyújtanak? Igaz, a fesztivál szólistái között egyetlen valóban nagyformátumú művész akadt, s ez Klenyán Csaba. Ő kétségkívül korunk egyik legjobb klarinétosa, rendkívüli muzsikus, szerencsés mindenki, aki tőle tanulhat, még ha csak néhány órán át is. A többiek mesterkurzusára, ha hangszeres muzsikus volnék, aligha jelentkeznék.
Herczog Noémi: Gyűlölködők
(W. Shakespeare–Mohácsi testvérek: A velencei kalmár. Miskolci Nemzeti Színház)
Visszatérve a szintén társadalompedagógiai fogantatású előadáshoz: aki látta 2013-ban, tudja, hogy a darabban csak nemes egyszerűséggel „a zsidó” néven emlegetett, könyörtelen Shylock Mohácsiéknál sem egy szent. De az újraírás célja 2019 Magyarországán, úgy látszik, csak az lehet, hogy kizárjuk az eredetiben még sokak szerint nyitva hagyott (bár szerintem inkább csak a harmadik birodalomban tendenciózusan félreolvasott) antiszemita értelmezést. Pusztán azáltal, hogy, hogy is mondjam – az előadás a megszokottnál jobban kibontja, mit kibontja, ránk ömleszti az előzményeket.
Siba Antal: 7 és fél perc
(Beszélgetés Schlagmüller Gábor főpolgármester-jelölttel – M1)
Ezt az embert valóban nem a Fidesz indíthatta, ő nem úgynevezett kamujelölt. A stúdióban jól bántak vele, a legtöbb, amit elérhetett, ez a hét perc negyven másodperc. Föltűnt, megmutatta magát, és ezzel befejezte röptét. Maradnak a többiek, mi meg nézzük.
Fáy Miklós: Beethoven megkönnyebbül
(A Berlini Filharmonikusok koncertje – Digital Concert Hall)
Ami engem zavart, az nem a monumentalitás hiánya, nem is az, hogy embermilliók helyett itt maximum százakról van szó, nem az, hogy a márvány Beethoven lejött az emberek közé, csak a levegő hiánya. Mintha Petrenko nem engedné lélegezni a zenét, úgy hajtja, annyira feszes minden, még a tételek közötti szüneteket is meg akarja spórolni, mintha a víz alatt kellene játszani, és ha nem ér időben a végére, mindannyian megfulladunk. De hát így is, csak más okból.
Torma Tamás: Olaszliszka, Kossuth út oda-vissza
(Két emlékhely Olaszliszkán)
Ha továbbmegyünk a Kossuth Lajos út alvégi szakaszán, néhány száz méterre áll Szögi Lajos emlékműve. Alkotója nem ismert, az is lehet, több tételben készült, mert a betonalap, a kopjafa, körülötte a fémkerítés és a kőből faradott, kihajtott könyv igazi spontán emlékmű – kissé sírköves, kissé olyan, amilyeneket az utak mellett helyeznek el a balesetben elhunytak rokonai. De most az ízlés regiszterei semmit nem számítanak, mert minden részlete súlyosan üt, a temetői évszámpár, a néhai tanár derűs nézése a fényképén éppúgy, mint a napnak kitett színes fotó enyhe fakulása. Kiszáradtak a kisebb koszorúk és a kopjafára kötött szalagok is.
I R O D A L O M
Mán-Várhegyi Réka: Üdvözlet a Száva partjáról
A Szent Duje-székesegyházba egy kisebb tömeg sodort be minket.
– Hát miért nem látjátok? Ez nem véletlen – mondta még mindig szipogva a középső. Ott maradtunk egész délután, néha imádkoztunk is. Én azért fohászkodtam, hogy jelenlegi traumánk ellenére a gyerekeim képesek legyenek egészséges felnőttekké cseperedni, és semmilyen körülmények között ne ismételjék meg az apjuk tetteit, főleg velem ne legyenek soha kegyetlenek.
Talán az ég mégis megszánt minket, mert kifelé menet találtunk egy százeuróst. Késő éjszaka szálltunk fel a vonatra, hajnalban értük el Zágrábot, az utolsó pillanatban ugrottunk le a vonatról. A nagykövetségen és a konzulátuson nem álltak szóba velünk, de ezen már nem lepődtünk meg. Csak amikor a titkárnő utánunk szaladt, vagy inkább követett, majd a Vadászati Múzeum előtt, ahol egy holland turistacsoport közelében megálltunk egy szusszanás erejéig, ott lépett oda hozzánk, és kifogástalan angolsággal elsuttogta, hogy pontosan tudja, ők mind pontosan tudják, kik vagyunk, és azt tanácsolná, húzzuk meg magunkat legalább addig, amíg a széljárás megváltozik, vagy még tovább. Bólintott, aztán hozzátette:
– Ökölszabály – rule of thumb, mondta angolul –, maradj elég kicsi, és senki nem akar tőled ellopni semmit.
Szántó T. Gábor: Európa szimfónia
Miután leszerelt, szeptemberben András megkezdi a főiskolát. Próbál túllépni a katonaság begubózásra késztető időszakán, de kapcsolatai nehezen alakulnak. Pár futó viszonya van, barátai nincsenek. Évfolyamtársai közül akad, aki törtetőnek és lekezelőnek tartja, néha pedig úgy érzi, hogy minden ok nélkül, pusztán apja pártfunkciója miatt tartanak tőle távolságot. Amikor magára marad, nincs más, mint újra csak a gyakorlás.
Apja nem hagyja békén, tovább hangoztatja aggodalmait, hogy nem fogja tudni eltartani magát, mert kevesebb a zenekar, mint a jó zenész. András ilyenkor dacosan visszavág, hogy jó zenész lesz, talál munkát, de ha netán mégsem, akkor is meg fog élni.
Elege van az otthoni konfliktusokból, újságkihordásból szerez pénzt, hogy albérletbe mehessen. A többi kézbesítővel együtt minden hajnalban megjelenik a Híd utcában, a Postapalota hírlapelosztójában, és kerekeken guruló zsákban hordja ki a lapokat. Néhány hét után már nem a vekker, hanem belső órája ébreszti.
Az ősz folyamán, még a vizsgaidőszak előtt, el is költözik. A város nyugati szélén, a Monostori negyedben, öreg hegedűtanára rogyadozó házában kap szobát. Reggeltől estig tanul, gyakorol a főiskola málló, sárga vakolatú épületében a Brătianu utcában, amit anyja Király utcaként emleget.
Nyirán Ferenc: Rend a lelke
(egy pszichopata naplójából)
Gyakran ér az a vád, hogy rend- és tisztaságmániás vagyok.
Nem tudom, ez miért baj.
Persze, nem volt ez mindig így. Emlékszem, boldogult úrfikoromban szegény anyám mit össze könyörgött, ha sörözni mentem a haverokkal, hogy legalább hagyd magad után rendben a szobádat, fiam, ne nekem kelljen elraknom a négy sarokba szerteszórt ruháidat.
De valahogy úgy alakult, hogy csupa olyan munkaköröm lett, ahol a rend alapkövetelménynek számított, eléggé praktikus okokból. Amikor drehás voltam, már inas koromban megtanította mesterem, hogy a szerszámos szekrényben miért kell rendnek lennie. Érthető, mert nem órabérben, hanem teljesítmény alapján fizették, így aztán nem volt mindegy, hogy akár csukott szemmel is tudta, hová kell nyúlnia. Nem úgy, mint némely hebrencs szaki, akinél ömlesztve álltak az esztergakések és a szerszámok a polcokon, s jó időbe telt, mire a szükségest a kupac alól előbányászta.
Vörös Anna: Vadomának nincsenek halottai
Nem tudom, hogyan kezdjem el. Ehhez temetőbe kell mennünk, Vadoma. Ott szoktunk emlékezni, bólintott, hogy idáig érti. Veszünk virágokat, mécseseket, amiket meggyújtunk a síroknál, mondom. Nehezen formálok meg minden szót. Félek, mintha egy gyereknek magyaráznám, és ha elrontom, rémálmai lesznek. Hallottam egy olyan kislányról, aki sokáig szeretett iskolába járni, de később rögtön sírni kezdett, mikor az anyja reggel bevitte, és hiába próbálta lecsitítani, vagy észrevétlen elmenni, csak sírt és kapaszkodott a kabátjába, hogy ne menjen el. Utállak, ha elmész, kiabálta vörös fejjel. Végül az anyja mindennap a folyosón ült, hogy a nyitott tanteremből ráláthasson a gyerek. Hónapok múlva, mikor már a negatív számoknál jártak, kérdezte meg, hogy anya, ha nem látlak, te is el fogsz tűnni, mint a nagymama.
Falcsik Mari: a költők
Falcsik Mari: édenverzió
Falcsik Mari: négy sor Köböl Verának
Falcsik Mari: magamnak
Falcsik Mari: kertünk
Áfra János: Felezési idő
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.