EGY-, KETTŐ-, HÁROMCSILLAGOS ADOMÁNYOZÓK – AZ ADOMÁNYOZÁSI KULTÚRA FEJLESZTÉSE

ÁTLÁTSZÓ / SZOCIO BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2019.09.20.

Kollégáim sokszor felvetik, hogy túl sok terhet ró szervezetünkre az adományozási rendszer működtetése, hiszen nem ez a fő tevékenységünk, hanem a fejlesztő segítségnyújtás. Ez pedig jóval komplexebb munka, hiszen magában foglalja az önfenntartási és munkavállalói képességek fejlesztését, valamint a közösségfejlesztést, ráadásul egyszerre több településen dolgozunk.

Ám nehéz leszűkíteni a tevékenységünket, mert örülünk annak, hogy az emberek szolidaritása növekszik. Ebben a munkában többek között azt is feladatunknak tekintjük, hogy hatunk a többségi társadalomra azzal, hogy az adományozási kultúrát fejlesztjük. Ugyanis nehéz elképzelni, hogy minek van haszna, mi a valós segítség, és mi nem az, amikor messze vagyunk azoktól az élethelyzetektől, ahová a segítség irányul. Ezért írjuk ezt a blogot is, és örvendetes számunkra, hogy érzékelhető a hatása. A mi szervezetünknél biztosan, remélem ez más segítő szervezeteknél is így van.

Sokszor írtam már arról, hogy az adományozásban az a legnehezebb, hogy a használható és kidobandó tárgyak között meghúzzuk a határt. Ez a vonal mindenkinél máshol van, és nagyban függ az ő élethelyzetétől, szocializációjától, önfenntartási képességétől. Mi ezt nem látjuk. Az adományozó meg azt nem látja, hogy milyen körülmények közé kerül a csomagja: milyen az élethelyzet, az önfenntartási képesség, vagy a szocializáció. A legtöbb félreértés, sértődés ebből adódik, mert a segítő szándék a legtöbb esetben nem megkérdőjelezhető. Arre érdemes építeni.

Nemrég kaptunk adományba egy nagyon rossz állapotú lábast. Tényleg úgy nézett ki, mint amit az ember inkább kidobna. Amikor udvariasan jeleztük az egyébként rendszeres adományozónak, hogy ennyire használt dolgokat nem kérnénk, azt válaszolta, ő ezt a lábast viaszolvasztásra használta. Egy jó háziasszony pedig erre a célra a legrosszabb lábast fogja be. Azt gondolta, ha valaki a támogatottjaink közül viaszt akarna olvasztani, neki még jó lehet.

Nos, erre az adományra nem igazán tudunk fogadót találni. Egyetlen mélyszegénységben élő támogatottunk sem foglalkozik gyertyaöntéssel, ez náluk nem egy valós önfenntartási elem. Minden valószínűség szerint a legtöbben azt sem tudják, mi az a gyertyaöntés. Ezért ez nem jó adomány, mégha a legjobb szándék is áll mögötte.

Ennek ellenére érzékeljük a változást az adományozási kultúrában. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy sokan kérdeznek. Írnak nekünk, hogy költözés, vagy haláleset miatt ki kell üríteniük egy lakást, és a családnak egyszerűen nincsen szüksége az ott található dolgokra, és megkérdezik, mit tudnánk ezekből használni. Korábban, amikor még volt gyűjtőpontunk, ezeket kérdezés nélkül zúdították ránk, és az első időszakban mi is bedőltünk a „mindent maguknak adunk” típusú felajánlásoknak. A végén pedig konstatálnunk kellett, hogy nem az adományozók segítettek nekünk, hanem mi segítettünk nekik, hiszen saját költségen végigcsináltunk egy komplett lomtalanítást valakinek, aki nem akart erre költeni.

Mindig próbáljuk az adományozó fejével is végiggondolni a folyamatot, és ez a viszonyulás segít megérteni nagyon furcsa helyzeteket is. Olyanokat, melyek gyakran indulattal terheltek. Ezért azt gondolom, hogy aki adományozni szeretne, tegye fel magának a következő kérdést, és az alábbi válaszok mentén gondolja végig, hogy mit és hogyan szeretne adni.

Miért akarok adományozni?

- Azért, mert segíteni szeretnék, és erre anyagilag is tudok áldozni valamennyit.

- Azért, mert segíteni szeretnék, de nem tudok anyagilag áldozni rá; csak olyan holmikat szeretnék adni, amelyekre nekem már nincs szükségem.

- Azért, mert vannak fölösleges holmijaim, amiket nem tudok értékesíteni, de sajnálom ezeket kidobni, mert másnak még jól jöhetnek.

- Azért, mert azonnal meg kell szabadulnom egy csomó olyan holmitól, amire nincs szükségem, de nincs időm arra, hogy keresgéljem, kinek is adjam.
azért, mert nincs pénzem arra, hogy egy lomtalanító céget megfizessek, de el kellene valahogy tüntetnem a holmikat, és vannak közöttük olyanok, amelyek másnak jól jöhetnek.

Az első csoportba tartozókkal a legkönnyebb a dolgunk. Ők azok, akik akár el is hozzák a holmikat, csak azért kell egyeztetnünk, mert nem ismerik azokat azokat az élethelyzeteket, amelyekbe az adományok kerülnek, és gyakran olyan holmit is adnának, amelyek a mélyszegénységben élők számára nem értelmezhetők. Ilyenek az öltönyök, nyakkendők, nem kihúzható kanapék, automata mosógépek. De ők a cégeknél, iskolákban gyűjtéseket is szerveznek, és képesek megszervezni a szállítást is. Őket háromcsillagos adományozóknak hívjuk...

ITT OLVASHATÓ