BUDAPEST ÉS A JÖVŐ – MI TÖRTÉNIK A FŐVÁROSUNKKAL?

MÉRCE
Szerző: SZŰCS ZOLTÁN GÁBOR
2019.09.26.

Nemrég olvastam a hírt, hogy Hajdúszoboszlón egy férfi megrongált egy frissen lerakott botlatókövet. A hír körbejárta a sajtó egy részét, néhány ismerősömet pedig őszintén felháborította. 

De most nem erről szeretnénk írni, hanem arról, ami ennek kapcsán eszembe jutott: arról, hogy akarjuk-e vagy sem, a történelmünk velünk él és befolyásolja az életünket. Magam Budapesten egy olyan utcában, olyan környéken lakom, ahol rengeteg a botlatókő (és még több lehetne, ha minden áldozat emlékét őrizné egy, a házunk pedig sárga csillagos ház volt.

Bevallom, mind a mai napig felkavar, ahányszor csak meglátok egy ilyen követ. Még annál is jobban felkavar, ha Újpesten, ebben a családom sok generációjának otthont adó külvárosban járva veszek észre egy ilyen követ. Nem tudok nem arra gondolni, hogy Újpest (amely szomszédos Rákospalotával) zsidóságát, 1944. júniusában gettósították, majd tömegesen (tízezres nagyságrendben, hiszen Újpest virágzó, növekvő település volt) deportálták.

Mostanában Berlinben töltök némi időt és itt is mindig meg-megállok a botlatókövek előtt. Néhol még áll a ház, ahonnan deportálták a helyi zsidóságot, de legtöbbször játszótér van a helyükön vagy modern panelépület.

Egyébként is, nagyon nehéz jártamban-keltemben, az emlékműveket, a falakon máig látható lövésnyomokat látva, nem arra gondolni, micsoda pusztítást vitt végbe ebben a városban a huszadik század: a náci terror, a világháború, a milliónyi áldozatot követelő, a városközpontot földig romboló ostrom, majd a Berlint évtizedekre – épp a városközponton keresztül húzódva – kettéosztó hidegháború. Berlin lehet ma sokszínű, pezsgő életű, vonzó európai nagyváros, újjáéledhetett a hagyományos adminisztratív negyed is, de most már örökké az a város fog maradni, amelynek már szerkezete is az irracionális, embertelen gyűlölség emlékműve lesz. Ez persze nem feltétlenül csak veszteség. 

A foghíjtelkekből sok mostanra fákkal benőtt Spielplatz lett, a birodalmi nagyság utáni infantilis sóvárgás jegyében épült monstre paloták helyét izgalmas modern építészeti kísérletek foglalták el, s bár az egységes Németország fővárosának státuszát visszanyerte, barátságosabbnak tűnik a felületes megfigyelő számára, mint számos nyugat-európai főváros.

Ugyanez a történelem ott kísért Budapest városképében is. Nekünk is vannak foghíjtelkeink, lövésnyomaink, emlékműveink, emléktábláink. Máig ott vannak a városon a háború végi ostrom hegei. Igaz, a pusztítás nem volt olyan szisztematikus és koncentrált, mint Berlin belsőbb kerületeiben, így a 19. századvégi hangulatot megőrző városszerkezet tovább él, csak a homlokzatok kopottabbak. Ez a város, ha nem is ugyanaz, mint 1945-ben, de sok tekintetben kontinuus vele. Inkább olyan területek, mint Óbuda vagy Újpest lakótelepei alatt tűntek el régi városok vagy városrészek, pusztaságok vagy szántóföldek és azok fölé nőttek városnyi városrészek, semmint a legbelsőbb kerületekben. Ez a város 1990 után is bizonyos értelemben szervesen fejlődött tovább. 

A 45 után szétszabdalt lakások nagyrészt szétszabdalva maradtak, az új épületek ritkán születtek gondos, egész városrészek szisztematikus lebontásából és újragondolásából (mint mondjuk a Szigony-projekt), inkább foltszerűen épültek bele a létező városszövetbe. Gyerekkorom nagy részét Újpalotán és Rákospalotán töltöttem, s kamaszkorom óta jártam be naponta a belvárosba...

ITT OLVASHATÓ