Szerző: BARÁT JÓZSEF
2019.09.13.
– Hogyan lett a cigányügy szószólója a katolikus egyházban? Személyes élmények kötik a cigánysághoz?
– Budapest II. kerületében nevelkedtem, intellektuális közegben, úgy is mondhatnám: búra alatt. A Magyar Néphadsereg volt az első hely, ahol romákat közelről ismerhettem meg. Marcaliban a sorkatonai állomány egyharmada büntetett előéletű volt, közöttük sok cigány. A leendő papnövendékeket velük együtt helyezték el, így akartak minket próbára tenni. Vannak nagyon nehéz emlékeim, de szép élmények is fűződnek a roma katonatársaimhoz.
– Ez vezette a cigánypasztoráció feladatához?
Inkább azok a tapasztalatok, amelyeket első papi állomáshelyemen, a Nógrád megyei Érsekvadkerten szereztem. A gyerekeknek körülbelül a negyede cigány volt. A többiek jártak hittanra, ők nem. Elődöm a romákat még a plébánia kertjébe sem engedte be, a kerítésen keresztül beszélt velük. Ezen a helyzeten változtatni akartam. Megtanultam gitáron játszani a cigány himnuszt, az iskolaudvaron magam köré gyűjtöttem a roma gyerekeket, és megtanítottam nekik is, hogy együtt énekelhessük. Csodálkoztak nagyon: pap reverendában, gitárral a kézben a cigányok dalát énekli. Lassanként elkezdtek beszivárogni a hittanórára, később elvittem őket a diósjenői strandra, majd vendégségbe is elhívtak, mentem a faluszéli cigánysorra. Így kezdődött. Már az első évben elsőáldozó lett harminc cigány gyerek, a következő esztendőben a cigánysoron tartottam bibliaórát, és sokan a szülők közül is elsőáldozók lettek. Hét pár a templomban is megkötötte az házasságát. A felnőtt romák elsőáldozása volt az első alkalom, amikor a templomban több cigány volt, mint többségi magyar. Először érezni lehetett a feszültséget, a félelmet. A misének van egy pontja, amikor a Miatyánk alatt megfogjuk egymás kezét, mint egyetlen atyának a gyermekei. Egyik padsorban ültek a romák, másikban a nem romák. Nem nagyon akaródzott, hogy a kezek összeérjenek. Egy idős hitoktató hölgy, aki elöl ült, beállt a templom közepére, és egyik kezével megfogta egy cigány gyerek, a másikkal egy nem cigány kezét. Én vártam. Lassan, lassan mögötte is összeért egy-két kéz, végül összezárt az összes sor. Gyönyörű pillanat volt. Az a pillanat, amikor a falu elfogadta a szándékomat, és attól kezdve már velem tartottak.
– Ön azt a félelmét fogalmazta meg egy, a cigányság helyzetéről szóló interjúban, hogy az utolsó órában lehetünk egy új Trianon felé, amikor az ország kettészakadhat. Mitől tart? Polgárháborútól? Vagy attól, hogy a csak romák által lakott térségek valóban autonómiát követelhetnek, vagy elszakadnának Magyarországtól?
– Azt gondolom, hogy Magyarországon óriási a romák, a legszegényebbek problémája, ma ez a mi országunk egyik legsúlyosabb gondja. Jelenleg a lakosság körülbelül kilenc százaléka cigány, de ez az arány még jelentősen nőni fog. A romák életében az egyik legnagyobb gond a munkanélküliség. Pedig a rendszerváltozásig szinte minden cigány ember dolgozott. Ki hol: nehéziparban, téeszekben, útépítéseken. Kötelező volt, és a cigányok ezt elfogadták. A munkahely adott egy szerény, de biztos anyagi alapot a családoknak, sok emberi kapcsolat alakult ki a cigányok és a többségi társadalom tagjai között. Kevesebb volt a bűncselekmény is, mint ma. A rendszerváltás utáni években azonban a romákra a szükségesnél sokkal kisebb figyelem jutott. Néhány év alatt több mint kétharmaduk elveszítette a munkáját. Ez óriási tragédia, és mivel ez a folyamat már három évtized óta tart, ennek a következménye a szörnyű nyomor és a kilátástalanság. Vannak Magyarországnak olyan régiói, ahol nagyon nehéz munkát találni, és az oktatás is teljesen lepusztult. A kettő nyilvánvalóan elválaszthatatlan egymástól, hiszen megfelelő végzettség nélkül nagyon nehéz állást kapni, de fordítva is igaz: nem könnyű tanulásra motiválni valakit, aki biztos abban, hogy úgysem talál munkát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.