Szerző: VÁRHEGYI ÉVA
2019.09.27.
A rendszerváltozást követő években mind kiáltóbbá vált a feszültség a hatékonynak minősülő kapitalista gazdaság és a társadalmi igazságosság, azon belül is a jövedelmi-vagyoni kiegyenlítődés igénye között. A piacgazdaságra (nevezzük nevén: kapitalizmusra) való áttérés sok anomáliát felszínre hozott: a keményedő hatékonysági követelményekkel nyílttá vált a „kapun belüli” munkanélküliség, a szocialista nagyvállalatok eladásával-felszámolásával és az általuk üzemeltetett munkásszállók megszűntével súlyos problémává nőtt a hajléktalanság, és még sorolhatnám a nehezen orvosolható társadalmi gondokat. A felszínre került problémák megoldásában a demokratikus jogállam intézményei sem segítettek.
Tudjuk persze, hogy – a hangzatos szlogenekkel szemben – a szocializmusnak nevezett rendszerben sem vált a „gondoskodó” állam a kiegyenlítő társadalmi igazságosság letéteményesévé. Saját tapasztalataink mellett Szelényi Iván kutatásai is meggyőzően mutatták be, hogy a szociális rendszerek a magasabb társadalmi státusúaknak kedveztek: ők fértek hozzá nagyobb mértékben a jobb lakásokhoz, a közművek (csatorna, gáz, telefon) teljesebb köréhez, a kedvezményes üdülési beutalókhoz. Hiába mozogtak viszonylag szűk határok között a látható jövedelmek, a tágan értelmezett természetbeni juttatások és különféle, pénzben nem vagy nehezen kifejezhető előnyök megnövelték a társadalmi különbségeket: az állami újraelosztás így inkább növelte, mintsem mérsékelte volna az egyenlőtlenségeket. A területi ellátási kötelezettségek miatt az oktatásban és az egészségügyben nagyobb mértékű lehetett a kiegyenlítődés, mint, mondjuk, a lakhatásnál, de a kiváltságosok számára ott is működtek a kiskapuk: felvételihez kötött, tagozatos osztályokkal kikerülhető volt a helyi iskola, kiemelt kórházakkal, rendelőintézetekkel megkerülhető volt a területileg illetékes egészségügyi ellátás, és hálapénzzel a kívánt orvos is megvásárolható volt.
Érthető, hogy a Gombár Csaba vezette Korridor Politikai Kutatások Központja is az elsők között vette napirendjére az állam szerepének kérdését, miként az is, hogy a téma heves vitákat váltott ki. Az állam civilizációs szerepe mellett érvelő Ferge Zsuzsa értekezéséből átvett És mi lesz, ha nem lesz? címmel 1997-ben, a Helikon és a Korridor kiadásában megjelent tanulmánykötetben Gombár az állami felelősségvállalás mellett tette le a voksot. Mint írta, „a politikum által megformált társadalomban még mindig az állam az, amely a ma ismert demokratikus intézményei révén a társadalom egybentartására képes, az igazságosságra törő emberi akaratok számára azt a teret képes nyújtani, amelyben időleges kiegyenlítődések megfogalmazhatók és közelítően kivitelezhetők” (Merengések az államról, i. m. 58.). Jómagam akkoriban még a mainál jobban bíztam a piac gazdaságszervező erejében, és hittem abban, hogy az egyéni érdekek, kezdeményezések nyomán gyarapodó gazdaság, az egyéni felelősséggel és a szolidaritás elvén működő állami újraelosztással párosulva, mindenki számára élhetőbb viszonyokat teremt, mint amilyenre akár egy államszocialista, akár egy államkapitalista rendszer képes. A kötet Állam és pénzvilág című tanulmányában G. J. Stiglertől kölcsönvett mondattal jellemeztem prekoncepciómat: „nem amellett érvelek, hogy a közgazdászoknak a piac fogadatlan prókátoraivá kell válniuk; mindössze azt állítom, hogy elég, ha a vádat nem ők képviselik” (i. m. 121.).
Az azóta eltelt két évtizedben leginkább az arányok kérdésében bizonytalanodtam el: talán mégiscsak több vagy inkább jobban működő államra van szükség, hogy megfékezze a piac vadhajtásainak elburjánzását, és megakadályozza a rövidlátó érdekek túlsúlyának kialakulását. A 2008-as gazdasági világválság – az előző század nagy világégéséhez hasonlóan – újfent rámutatott arra, milyen veszélyekkel járhat, ha az önös egyéni érdekeket nem hatásosan korlátozza az állam. Csakhogy egyúttal az is kiderült, hogy az ilyen-olyan lobbik befolyása alatt álló és a választók megnyerése érdekében a gazdasági növekedést hajszoló kormányok szándékosan lazították fel a korábbi szigorúbb pénzügyi szabályokat. Vagyis az állam működtetői is vastagon felelősek a válság kialakulásáért, amely, mint azóta bebizonyosodott, a társadalmak alsó jövedelmi-vagyoni csoportjait sújtotta a legjobban, és ezzel tovább növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket. A modern, jóléti piacgazdaságok „kiegyenlítő” állama láthatóan éppúgy nem tölti be a funkcióját, mint a szocialista rendszer „gondoskodó” állama.
Igazságosság és politikai stabilitás
Az utóbbi évek itthoni történései is mindinkább arról győznek meg, hogy még egy jobbára demokratikusan megválasztott kormány is működtetheti az államot ciklusokon át úgy, hogy fittyet hány a társadalmi igazságosság elvére. „Politikai stabilitás csak az igazságosság ügyes és okosan elfogadott adminisztrálásából következhet” – írta Gombár két évtizede a már idézett esszéjében. Az elmúlt tíz évben rég nem látott politikai stabilitás alakult ki országunkban, miközben aligha gondolhatjuk, hogy ez az igazságosság eszményének a talaján jött volna létre. Noha a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására leginkább alkalmas oktatás és egészségügy területén is megerősödött az állam, ez nem az esélyegyenlőség növelése érdekében, hanem a hatalomkoncentrálás céljával történt. Közben az államosított oktatási rendszerből növekvő arányban menekítik ki gyerekeiket az alapítványi és magániskolákba az erre képes szülők, az egészségügyben pedig virágzó magánintézmények szolgálják ki a tehetősebb rétegeket. A mai erős állam olyan intézkedéseket is lenyomott a magyar társadalom torkán, mint a szolidaritás elvét elvető egykulcsos (egyúttal a legalsó sáv adómentességét is megszűntető) jövedelemadó. A régmúlt ideológiáiból felmelegítette a „munkaalapú” társadalom eszményét, amelynek jegyében az elvileg a kiegyenlítődést szolgáló jövedelem-újraelosztást (köztük a többgyerekes családoknak járó kedvezményeket) is mindinkább a munkajövedelmekhez kapcsolta, miközben elsorvasztotta az alanyi jogon járó családi pótlékot és más szociális juttatásokat.
Bár a hatalom megtartásához bizonyosan hozzájárul, feltehetően elsősorban nem a megumbuldált választási szisztéma és a jórészt kisajátított média, és még csak nem is a megfélemlítés játssza a főszerepet abban, hogy az államnak kiszolgáltatottak körében és a kisebb településeken a társadalom meglepően nagy hányada, beleéértve a semmibe vett, esetenként az „árok szélén hagyott” emberek jelentős részét is, rendre bizalmat szavaz a társadalmi igazságosságot aligha szolgáló rendszernek. Ebben még a kiváltságosok alig palástolt, gátlástalan harácsolása sem zavarja őket. A Fidesznek 52 százalékos abszolút többséget hozó EP-választásra csodálkozik rá Rév István annak fényében, hogy a kormánypárt alig tízéves regnálása során a száz leggazdagabb magyar vagyonának becsült összértéke majd’ háromszorosára nőtt, és csak az utóbbi években megjelent újsütetű, kormányközeli, két tucat dúsgazdag ember (köztük a miniszterelnök veje) becsült vagyona meghaladja a 900 milliárd forintot (Magyarország az EP-választás után, Magyar Narancs, 2019. máj. 30.)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.