A VISSZASÍRT KUDARC - NAGY-BRITANNIÁTÓL ÚZVÖLGYÉIG

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MARKÓ BÉLA
2019.09.20.

...Kárörvendő is lehetnék: hol van már az a magabiztosság, ahogy a kilencvenes években a nyugat-európaiak, különösen az Egyesült Királyságból jött politikusok vagy diplomaták demokráciát próbáltak, több-kevesebb sikerrel, exportálni hozzánk. Csakhogy abban az időben bizony szükségünk volt rájuk, tanultunk is tőlük, még akkor is, ha mostanában mintha ők is elfelejtenék, hogy nem illik letaposni azt az ötszáz esztendős pázsitot. Másrészt meg nekünk aztán igazán nagy baj lenne, ha megbomlana az Európai Unió. Azt is mondhatnám, hogy ennél nagyobb baj nem is érhetne ebben az új évszázadban. Mert most még csak annyit tudni, hogy a brit parlament megtiltotta Boris Johnson kormányának az egyezség nélküli kilépést, de egyébként nem nagyon lehet megjósolni, mi is lesz a következő hónapokban. A balszerencsés népszavazáshoz vezető populista döntéseknek sok tanulságuk van számunkra is, de ez már a múlt, most inkább az a kérdés, hogy lehet-e úgymond fából vaskarikát fabrikálni. Lehet-e úgy visszatérni egy megelőző állapothoz, hogy egyes eredményeket mégis megőrizzünk? Más szóval: lehet-e úgy bezárkózni, hogy mégis nyitottak maradjunk? A londoni politikusok, vagy legalábbis sokan közülük, ezzel a gyermetegnek tűnő, de véresen komoly dilemmával küszködnek. Nem lehetünk annyira naivak, hogy azt higgyük, csakis az északír kérdés osztja meg a brit politikát, és hogy ez lenne az egyezséget túl keménynek, vagy ellenkezőleg, túl puhának ítélő politikai pártok vagy csoportok közti viszály magyarázata. A kilépésről szóló döntést számos gazdasági vagy szociális érvet meg ellenérvet felsorakoztató kampány előzte meg, és sok oka van annak, hogy inkább az EU-ellenes manipuláció hatott a közvéleményre. Viszont az Európai Bizottság backstop-terve mutatja, hogy valójában sötétben tapogatózik mindenki, aki menteni próbálja a menthetőt. Az elképzelés szerint Észak-Írország, amely egyébként szerves része a kilépő Nagy-Britanniá­nak, a Brexit után is része maradna az egységes európai piacnak, tehát a vámuniót sem számolnák fel abban a tartományban. Ugyanis az Észak-Írország és az EU-ban maradó Ír Köztársaság közti határokat valamilyen formában most vissza kellene állítani, holott teljes átjárhatóságuk a nagypénteki egyezmény legfontosabb eredménye volt, ezzel sikerült pacifikálni a protestáns–katolikus viszonyt. Látszólag – és némelykor, sajnos, nem csak látszólag – az egységes Európa gyengíti a nemzeti, nyelvi, kulturális identitásokat, de lássuk be végre, az európai együttlét mégis egyértelműen nagy esélyt kínál az olyan meglehetősen komplikált helyzetek megoldására, mint az egységes birodalmi múltjára büszke, de egyébként sokszínű, angol, skót, walesi, ír identitásmozaikból összerakott Nagy-Britanniáé. Fogalmazzak múlt időben: egészen a népszavazásig megvolt az esély. Mert minden jel szerint már nem nagyon lehet visszafordítani ezt az egészet. Majd meglátjuk, mi lesz a következő hónapokban, sőt, inkább hetekben.

Most inkább arról érdemes beszélni, hogy az Európai Unión belül is mindvégig különutas britek dilemmájához mi közünk nekünk, magyaroknak. Egyáltalán van-e közünk hozzá? De utalhatnék akár a románokra is. Ugyanis nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is végbement az utóbbi években egy szemléletváltás, vagyis tulajdonképpen: visszatérés a hajdani nemzetállami mentalitáshoz. Romániában ehhez nem is kellettek feltétlenül EU-ellenes érvek, egyszerűen csak felmelegítették a kilencvenes évek, illetve a Ceaușescu-korszak nacionalista retorikáját, miközben továbbra is lelkesen egyetértenek Brüsszellel szinte mindenben, és ebben nem látnak semmiféle ellentmondást. Mint ahogy Brüsszel sem, tehetném hozzá. Jól példázza ezt, ami nemrég Úzvölgyében történt, miszerint újabban a halottak sem pihenhetnek külön a román nemzetállamban. Történik mindez akkor, amikor már-már kezdtük elhinni, hogy a kétezres évek elejének pozitív narratívái, a biztató román–magyar „történetek” végképp megváltoztatják a két közösség viszonyát. Közben meg ma már Magyarországon is épül a nemzetállam, olyan nemzeti önállóság ígéretével, amitől könnybe lábadnak a szemek, csak éppen kivitelezhetetlen az egész. És nem csupán kivitelezhetetlen, hanem életveszélyes is, mert ha a körülöttünk levő nemzetek sorra mind magukévá teszik ezt az állameszmét, meglehetősen sanyarú jövő vár mindazokra, akik nem saját nemzetállamukban élnek. Erre szolgál a kettős állampolgárság, mondhatná valaki, mert ily módon a máshol élő magyaroknak is gondját viselheti a magyar állam. Tekintsünk el attól, hogy a határokon kívüli, tehát az illető állam társadalmi-poltikai alternatíváit kevésbé ismerő, szavazati joggal rendelkező magyarok – vagy Románia esetében a tartósan kint dolgozó románok, több milliónyian – miként befolyásolhatják a különböző választásokat, és hogy ez előbb-utóbb egész Európában jogilag is nehezen értelmezhető ellentmondásokhoz vezethet. Felejtsük el azt is, hogy tapasztalatom szerint Erdélyben máris hajlandók úgy tekinteni a román állam különböző rendű-rangú intézményei, hogy az ott élő magyarokkal szembeni felelősséget, elsősorban az oktatásban és kultúrában, legalább részben átvállalta a magyar állam, holott a természetesen nagyon is szükséges magyarországi támogatásnak nem kiváltania, hanem kiegészítenie kellene azt, ami adófizetőként nekünk is jár a román államtól. Fogadjuk el, hogy ezek csak afféle szülési fájdalmak, és később minden egyensúlyba kerül. Igen, ez elképzelhető – bár nem vagyok túlságosan optimista –, viszont paradox módon csakis egy közös Európában, ahol nincsenek határok, és ahol az állami hovatartozás, illetve a nemzeti identitás mellett egyre fontosabb lesz a közös európai identitás. Ha a Kárpát-medencében újabban propagált, igaz, nyíltan még ki nem mondott „kevesebb Európa” eszméje érvényesülne, és ezek az államok ismét lezárnák a határaikat, akár a még ezután is várható menekülthullámok ürügyén, akár más megfontolásból, rögtön kiderülne, hogy éppen ezek a nagyon nemzetinek, nagyon magyarnak tűnő megoldások válnának semmissé, vagy vezetnének belátható időn belül Erdély és más határon túli régiók spontán kiürítéséhez. Csakis az országon belüli román–magyar együttműködés – és közös kormányzás – tette lehetővé, bárki bármit mondjon is, hogy 2010-ben Románia minden ellenvetés nélkül elfogadta Magyarország döntését a kettős állampolgárságról. Voltak akkor is mindenféle magyarázatok, hogy például Moldovával szemben Románia is ugyanígy jár el, de ez egyrészt nem éppen így volt, másrészt ha így lett volna is, a román politikának akkor sem esett volna nehezére alkalmazni az ősi közmondást: Quod licet Jovi... Ismétlem, elfogadták a magyar döntést, mert olyan volt a politikai konjunktúra. Ott voltam, igazán tudhatom. De ma már történelem ez is. Annyi biztos, hogy csakis egy rugalmas – egyébként normáiban egyelőre tényleg nem különösebben kisebbségbarát – Európai Unió biztosíthatja a különböző identitású és különböző, akár kettős vagy többes állampolgárságú emberek szabad mozgását. Igen, az olvasztótégely-Európa máris, most is identitásvédő Európa is egyben. El tudja-e képzelni valaki, hogy keményen ellenőrzött határokkal és a naftalinból ismét előrángatott lojalitáskritériumokkal még életképesek lennének ezek a megoldások? Lehetséges-e olyan nemzetállam, ahol egy másik nemzetállam milliónyi állampolgára él? Hiszen a nemzetállamok előbb-utóbb egymásnak szoktak ugrani, és akkor választani kellene: szülőföld vagy állampolgárság? Az Európai Unió egymásra utalt államai viszont remélhetőleg az együttműködés lehetőségét keresik a jövőben is. Summa summarum, egy hajdani brit miniszterelnököt parafrazeálva: lehet, hogy az Európai Unió meglehetősen tökéletlen megoldás, de minden más sokkal rosszabb.

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/38. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/38. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)